FRIEDRICH KÁROLY

1948

A legnehezebb hangszert, a pozant választotta. 1964-67 kö­zött elvégezte a Bar­tók Béla kon­zervatóriumot, 1967-70 kö­zött a Zeneművészeti Főiskolán folytatta ta­nulmányait. Köz­ben 1966-69 között a jazztanszakon szerzett diplomát. Kez­detben saját együttesét vezette, majd különböző formáci­ók­ban ját­szott. Volt a Binder e­gyüttes tagja, emellett újra ala­pította önálló zenekarát. A jazztanszak tanára, az ismert jazzénekesnő, Bontovics Kati férje.

(Fotó: magánarchívum)

• Életkorát tekintve a magyar jazz középmezőnyéhez szá­mítható. Tartozik-e va­lamilyen nemzedékhez?

-   Igen, úgy érzem, kettőhöz is. A velem egyidősökkel bi­zo­nyos fokig az utolsó mohikánok vagyunk azok között, akik ak­kor kezdték a jazzt, amikor még nem hó­dított a rock zene. Ami­kor még a tánczene és a jazz sokkal inkább analóg volt, mint a tánczene és a rock. Nálunk másfajta köve­tel­mény volt, másfaj­ta jazzt ta­nul­tunk kezdetben, nem a jazz-rockot és nem a free-t, amik aztán annyira divatba jöttek később. Ebből a generáció­ból, amelyhez többek között Vu­kán, Szakcsi, Kő­szegi tartozik, a legfiatalabb vagyok. Ők idősebbek néhány évvel, de köz­tünk ge­nerációs szempontból nincs semmi különbség. Majd­nem azt lehet erre mondani, hogy a jazztanszak előtti generáció.

• De rajtuk kívül fiatalabbakkal is gyakran játszik.

-   Nagyon jót tesz nekem, hogy a tanszakon tanítok, mert így állandóan fiatalok közt vagyok, velük játszom, s ez fiata­lon tart. Ilyenformán érzem két generációhoz tartozónak ma­gam, mert ez már egy egészen más nemzedék. Ők már a be­bop zenét ezen én harmóniamene­tekre épülő számokat ér­tek az iskolában tanulják.

• Megítélése szerint hány nemzedékre osztható a magyar jazz mezőnye?

-   Kettőre. Van az idősebb nemzedék, amely már a tan­szak megalakulása előtt jazzt játszott csak ezt tudom ha­tár­vonal­nak tekinteni -, és van a fiatalabb, amely a tanszak után került be a jazzéletbe. Újabb generáció jelentkezését még nem érzem.

• A jazztanszak 1965-ben indult meg, s ennek már majd­nem két évtizede.

-   Igen, de az első pár évfolyamra idősebbek jártak, akik az idők során arra vár­tak, hogy beinduljon az oktatás. Amikor ők kifutottak, attól kezdve jöttek úgy az évfolyamok, ahogy ter­mészetszerűleg következtek. Az első néhány évfolyam ezért nem számítható az újabb generációhoz. Én 1969-ben, a má­sodik évfolyamon vé­geztem. Az idősebbek utolsó hullá­ma 1970-71-ben hagyta el a tanszakot, s attól kezdve lehet az újabb nemzedékről beszélni.

• Ezeket a nemzedékeket csak a kor különíti el egymástól, vagy a jazzről vallott felfogásuk, netán szemléleti különbsé­gek is?

-   Nem találok szemléleti elkülönülést. Az, hogy ki meny­nyire konzervatív, nem generációs kérdés. Szakcsi, aki az idősebb generációhoz tartozik, az egyik leg­mo­dernebb gon­dolkodású muzsikus. Vagy Vukán Gyuri. Persze, a fiata­lab­bak inkább a fusion zenét szeretik jobban, mert a rock felől közelítettek a jazzhez.

• Vajon miért szükségszerű az, hogy egy bizonyos életkor mondjuk ötven év után Magyar­országon általában véget ér a jazzmuzsikusok pályafutása? Art Blakey hatvanévesen is ugyan­olyan sztár, mint harminc évvel ezelőtt volt.

-   Erre ilyen szempontból nem gondoltam, inkább az fog­lal­koztat, hogy hová lett az a közönség, amely tíz évvel eze­lőtt járt jazzhangversenyekre. Merthogy azó­ta teljesen el­tűnt. Va­lószínűleg azért nem játszanak azok a zenészek sem. A klu­bok­ban egy felmérés szerint 22 év az átlagéletkor, s ez a közön­ség mindig az éppen legdivatosabb zenét akarja hallgatni. Ez ti­pikus magyar betegség, hogy mi mindig azt játsszuk, amit a legújabb amerikai jazznek vélünk. Lehet, hogy éveket késtünk vele, de azt hisszük, az a legújabb jazz. Bizonyos emberek emiatt kikopnak ebből, mert nyilván vannak olyan idősebb muzsikusok, akik nem akarnak jazz-rockot játszani. Például amikor én egészen kezdő voltam, Zágon Iván afféle Nagy Mo­gulnak számított, úgy beszéltek róla a srácok. Őt már valószí­nűleg nem érdekli, hogy húsz­éves közönségnek zenéljen, mert ötven fölött van. Sajnos emiatt nagyon ifjúsági jellege van a kluboknak, s az egész jazz inkább mozgalmi s nem művészet jellegű. A klubokba fiatalok járnak, s amikor elérnek egy kort, megházasodnak vagy elvégzik az egyetemet, és nem mennek oda többet. Én sem érezném már jól magam, mert például tag­ságit kérnek. Az ember kinő ebből a korból. A „felnőttek" meg hova men­jenek jazzt hallgatni? A szerencsétlen Pilvax-es­téket is el­tolták, pedig jól indult.

• Ha a jazz öntörvényű zene - márpedig az -, akkor nem egészen érthető, ho­gyan hatá­rozhatja meg irányát, érvényre jutását ennyire a közönség életkora és kí­vánalma. Mert ezek sze­rint meghatározza.

-   Mostanában töprengek ezen, megpróbálom a választ ke­resni, de még nem ju­tottam el hozzá. Kétségtelenül valami olyasmit kell játszani, amit a közönség sze­ret, mert egyéb­ként nem hívják meg az embert a klubokba.

• De hát a klubokba nagyon sok mindenkit hívnak Sza­ba­dos Györgytől a Sa­tur­nus együttesig, s mindegyiknek meg­van a maga sikere. Pedig ez két szélső pólus.

-   Ez két pólus valóban, de körülbelül ez a kettő van. Az avantgárd-free zene­karok nagy sikerrel játszanak, s a fúziós zenét művelő együttesek is elég sikeresek. De nincs swinget vagy bebopot játszó zenekar. A tradicionális zenekarok pe­dig a­matőrök, azt a zenét profik nem is játsszák. Magyar­országon szégyen dixielandet játszani.

• 1981-ben a varsói jazz jamboree-n lengyel estet ren­deztek, amely egyszerre négy színpadon zajlott. Az egyiken olyan tra­dicionális és swingparádét csaptak a zenekarok, hogy a közön­ség rettenetesen élvezte, remek hangulat ala­kult ki.

-   Ez a közönség nálunk valószínűleg nem kapja meg a ma­gáét, emiatt sem jár koncertekre. Ez már nemcsak nem­zedéki probléma. Igazából mindenki azt a zenét szereti hall­gatni kis nosztalgia is szerepet játszik ebben -, amivel fiatal korában először megismerkedett.

• Ismeretei szerint vannak-e feszültségek a nemzedékek kö­zött Magyar­orszá­gon?

-   Ezt nem tudom, mert én inkább az idősebbekkel vagyok.

• A Binder együttes fiatalokból áll.

-   Igaz. Ott nem érzek feszültséget az ún. befutott zeneka­rokkal szemben. Bár ez az együttes eléggé kívülálló, és gon­do­lom, a szakma által nem sokra tartott ze­nekar.

• Hogyhogy?

-   Mert free zenét játszik, és ma ez nem divatos, a szakmán belül kialakult hi­va­talos vélemény ezt nem tartja igazi jazznek.

• S mit tart „igazi" jazznek?

-   Valószínűleg azt, amikor valaki irtózatos tempóban be­bo­pot játszik, amikor a zene szakmai oldala, virtuozitása ke­rül előtérbe. A Binder zenekarnál inkább az emóciók, ér­zel­mek vannak előtérben.

• Ez érdekes, mert az előbb még azt állította, hogy a bebop zene háttérbe szorul Ma­gyarországon, most meg azt mondja, hogy a szakmai közvélemény ehhez mér.

-   A bebop zene minden muzsikus előtt elérhetetlen vágy­álomként lebeg. Ez az amerikaiak igazi zenéje, amit kiráz­nak a kisujjukból, s amit kevés európai tud olyan ízzel ját­szani. Mindenkinek az a titkos vágya, hogy úgy tudjon ját­szani, mint s itt egy amerikai név szerepel.

• Ez a szakmán belüli felfogás mennyiben befolyásolja a közönséget?

-   Úgy szokott lenni, hogy ha a zenészek mondanak va­la­mit, azt a közönség ál­talában elhiszi. Pedig még Pernye András mondta, hogy a muzsikusoknak nem szabad hinni, mert nem értenek a zenéhez. Ezt akkoriban nem fogtam fel, de most már egyre inkább értem. Az egyik zenész mond valamit, és az elter­jed. Mert nincs jazzlap, az egész kom­mu­nikáció pletykamódon zajlik. A közönség hallott abból va­la­mit, hogy az a jó, ha vala­ki virtuóz de nemcsak ebből ítél. Épp ezért lehet a Bin­der ze­nekarnak tábora és sikere. Ame­rikában a zenészek mindig nagyon nagy tisz­telettel beszél­nek egymásról, ott nem lehet érezni az ellentétet a külön­bö­ző stílusok között.

• A mai fiatal generáció másképpen látja-e a világot? Milyen szemlélet jellemzi gondol­kodását?

-   Ezt nem tudom, ebben a kérdésben elég járatlan vagyok. Soha nem beszéltünk arról, hogy miféle szemléletmód van a ze­ne mögött.

• Akkor miről beszélnek közben?

-   A zenéről. Hogy itt úgy, ott azt ne. A szemlélet ki­mond­va nem fogalmazódott meg, legfeljebb érezte az ember, hogy vala­kivel nem tud olyan jól együtt játszani. De ennek lehet­nek ze­nei okai is, nemcsak szemléletiek.

• Ön csak zenei okok miatt került a Binder együttesbe?

-   Ezt tőlük kellene megkérdeznie. Úgy történt, hogy egy­szer kiutaztak Gö­rög­országba s én viccből megkérdeztem tő­lük, nem kell-e pozanos a zenekarba. Visszakérdeztek, hogy talán volna kedvem? Mondtam, hogy volna. Aztán soha többet nem beszéltünk erről. Az ilyesfajta zenében nekem már volt bizo­nyos múl­tam, mert 1972 táján, amikor a free még divatos volt Magyarországon, mi is ját­szottunk az együttesemmel. De az az én „hagyománytisztelő" el­veimet követte, mert úgy építettük fel a műsort, hogy az első rész­ben main stream swing, a máso­dikban free szólt.

• Az nem zavarja, hogy zenekarvezetőből „egyszerű" zene­kari taggá lépett vissza?

-   Egyáltalán nem, mert közben abbahagytam a jazzt, ki­mentem vendéglátózni, aztán itthon popzenét játszottam. Nagyon örültem, hogy ismét játszhattam jazzt, mert kicsit úgy éreztem, kiestem belőle. De most újra benne vagyok az aktív já­tékban, a Binderen kívül van egy zenekarunk Rá­to­nyi Ró­berttel. Ez kifejezett bebop zenekar, olyan embe­rek­ből, akik­nek van „főzenekaruk". Ezzel viszont azt játsz­hatjuk, amit szeretünk, amit mi élvezünk a legjobban.

• A legjobban?

-   Mondom, hogy a bebop elérhetetlen vágy. Sajnos, egyet­len állandó zenekar sem enged­hetné meg magának, hogy csak ezt válassza, mert nem élne meg belőle. Mi sem lépünk fel túl sokszor.

• Kicsit hihetetlennek tűnik, hogy a free-ből meg lehet él­ni - pontosabban kon­certekhez lehet jutni -, a bebopból pe­dig nem.

-   A Binder zenekar jól van megszervezve, már a helyén van, befutnak a meg­rendelések. Ezzel a másikkal jobban meg kelle­ne küzdeni. A Binderrel inkább magától jön a si­ker. Emez sem sikertelen, de látszik, hogy a közönségnek ke­mé­nyebb dió.

• Ön jazztörténetet tanít a tanszakon, így átfogó ismeretei vannak a jazz fej­lő­déséről. Ilyen összefüggésből nézve mi­lyen­nek látszik a magyar jazz színvonala?

-   Azt hiszem, nekünk több jó zenészünk van, mint a kör­nye­ző országoknak, de legtöbbször hiányzik a csapat­szel­lem. Kü­lönböző egyéniségek vannak – sorol­hat­nám a ne­ve­ket -, de az olyan együttes igen ritka, amely huzamosabban együtt ma­rad­na, és csinálná a maga zenéjét. A Binder zene­kar ilyen, de ez szinte kivétel. Ha vannak is zenekarok, azok egyéniségek alkal­mi társulásai. Bár mos­ta­nában azért már akad arra példa, hogy együttesnek zenekari koncepciója van.

• Mi gátolja a csapatszellem kialakulását?

-   Nem tudom. El kell mondanom, hogy én nem vagyok az ad hoc zenélés ellen. Nem a lusta zenész beszél belőlem, hanem szeretem azt, amikor öt ember kiáll, és jam session-szerűen ját­szik. Ismerik a számot, s nincs előre megbe­szél­ve, hogy mit tudnak vele kezdeni. Ez engem mindig izgatott. Voltak ilyen zenekaraink, ame­lyekkel csak a harmóniákat egységesítettük, de minden más úgy történt, ahogy éppen alakult.

• Természetesen ennek is megvan a létjogosultsága. Csak nem a komoly munka helyett, hanem mellette.

-   Igen, ezek inkább klubba való zenék. Bár például Miles Davis sem próbált a nagy kvintettjével. Kiadta a zené­szek­nek, hogy harmonizálják meg a számokat, ő pedig megjelent a kon­certen, és mégis létre tudta hozni a varázst. A jazz olyan műfaj, hogy ezt elbírja. Az megint más kérdés, ha nem tudják a szá­mot és úgy ját­szanak. Az baj. Ha nagyobb lenne a mozgási le­hetőség, tehát ha a magyar ze­ne­karok jobban mehetnének kül­földre, inkább mernék vállalni a saját zenét. Meggyőződésem, hogy ha a Binder zenekarnak sikerülne külföldre kijutni, és ott néhány illetékes meghallgatná, egé­szen biztosan bele tudna kerül­ni az európai körforgásba, mert van annyira egyéni. Magyaror­szágon kevésbé hálás ez a zene, de külföldön sokkal jobb fo­gadtatása lenne.

• S miért nem tud kikerülni?

-   Mert nehéz. Ismeretségek kellenek. Oka ennek az is, hogy a zenekart a szak­ma nem becsüli, s ezek a fülesek nyíl­ván eljut­nak olyan helyekre, ahonnan magyar zenekarokat külföldi utakra küldhetnek. Ezt azért merem mondani, mert én még nem játszottam velük akkor, amikor Budapesten ren­deztek egy nemzetközi jazz­oktatási konferenciát, amelynek gálaestjén tan­szakos együttesek szerepeltek. A többieket észre sem vették, mert nemzetközi jazzt játszottak, de Bin­derék meg­hök­kentet­ték a közönséget, annyira egyéni volt zenéjük és esetleg egy külföldi számára még magyarnak is tűnhetett.

• Váltsunk most személyesebb témára, s beszéljünk a hang­szeréről, ami idehaza eléggé unikum ebben a műfajban.

-   Jó páran vannak, akik tudnának vele jazzt játszani, de vagy nem izgatja őket, vagy mással foglalkoznak. Pedig a te­hetségükből futná. Ez nekem nem jó, mert akármit csi­ná­lok, nincs mihez hasonlítani. Nincs egészséges versengés, nincs pél­dakép, hogy a konfliktusokban fejlődhetne az em­ber. Nálunk az egész réz­fúvós­képzés gyerekcipőben jár. Amerikában a 12 éves gyerek bejön az utcáról, és két év alatt olyan szinten tanít­ják meg a hangszeren játszani, hogy mindent tud rajta. Én meg mióta kínlódom, és még mindig nem vagyok megelégedve a technikámmal, nem tudom azt eljátszani, ami a fejemben van. Ez szép lassan javul, klasszi­kus vo­nalon olyan rézfúvósok dol­goznak már, akik külföldi versenyeket nyernek, úgy­hogy ez majd átszivárog a jazz-zenébe is.

• Sokak szerint a jazzben használatos hangszerek közül a pozan a legnehezebb.

-   Ezt én is állítom. A szaxofonba bele kell fújni és nyom­kodni a gombokat. A pozannál állandóan fennáll a veszély, hogy belefújunk, és nem szólal meg. A trom­bitán vagy a ventil-pozanon a dugattyúk miatt sokkal könnyebb a fraze­álás. Ná­lunk minden hangot külön kell megindítani, mert kü­lönben el­csúszhat. Emiatt sokkal gyorsabban kell a nyelvnek dolgoznia, de nem akárhogyan. Az amerikaiaknak megvan erre a módsze­rük az ötvenes évek óta, az ún. daddle-nyelv, de ezt is csak hal­lomásból tudjuk. A jazz kísérleti irányzata rengeteg fúvós ­hangszerrel él a piccolótól a basszbariton sza­xofonig és a távol­keleti fúvósokig. Elég, ha a Magyar­or­szágon is járt Roscoe Mitchell Sound Ensemble-re hivat­ko­zunk, amely másfél tucat fúvós hangszert sorakoztatott fel a színpadon, és már a nevében is jelezte, hogy különös fon­tos­ságot tulajdonít a hanghatások­nak. Nálunk ez a törekvés hiányzik, a zenészek egy, legfeljebb két hangszeren játsza­nak, ami nem feltétlenül hiba, de a kezde­ményezőkészség határait jelzi.

• Egyébként ön honnan veszi ze­nei inspirációit?

-   Nagyon sok jazzt hallgatok, de nemcsak azt. Szeretem az ún. komolyzenét és mindenféle zenét, különösen a néger soul-zenét.

• Ha jól tudom, önök az egyetlen „jazzcsalád" Magyaror­szágon, hiszen mind a ketten muzsikusok. Nem gondoltak még arra, hogy családi vállalkozást létesítenek?

-   Mi sokat játszunk együtt, bár Kati inkább Vukán Gyu­riék triójával énekel. Nem tudnám elképzelni, hogy ne szak­mabeli, vagy legalábbis ne jazzőrült legyen a feleségem. Nekem na­gyon tetszik, ahogyan ő énekel, s ha jól énekel, még inkább be­leszeretek. Én sokat tudok neki segíteni a ta­nulásban, s ő is mindjárt véleményt mond az én játékomról.

• Hosszabb távon hogyan képzeli el az életét?

-   Szeretnék a hangszerrel egyenesbe jutni technikailag, úgy játszani, ahogy akarok. Abban reménykedem, hogy in­tézmé­nyesen történik valami, több, esetleg állandó klub nyí­lik, neta­lán létrejön egy big band, amiben játszhatok. A szabad­úszás fitten tartja az embert, mindig készen kell lenni, s ez jó; de nem tudom, hány éves korig lehet csinálni.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)