Jazz - magyarul (Szabados György)

Budapesten született 1939-ben. Zenét magánúton tanult. Első együttesét 1955-ben alakí­totta meg. 1962-63-ban már free koncerteket adott, szinkronban az amerikai avantgárd törekvésekkel. Saját zenei nyelvezetének kialakításában erőteljesen épített a magyar népdalok parlando-rubato gyakorlatára és a keleti aszimmetrikus ritmusokra.

Első jelentős külföldi sikerét1972-ben a San Sebastian-i fesztiválon aratta, ahol elnyerte a free kategória első díját. Több jelentős németországi és ausztriai fesztiválra kapott meghívást. A hetvenes-nyolcvanas években nyitott zenei műhelyt vezetett a Kassák klubban. Iskolateremtő muzsikus, szólóban, trióban és az általa irányított MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) zenekarral játszik. 1985-ben Liszt-díjjal tüntették ki.

• Ez az interjú egyetlen téma, egyetlen kérdéskör megközelítésére vállalkozik: van-e, s lényeges-e a nemzeti karakter a jazzben. Ma ismét sokat vitatkoznak a nemzet fogal­má­ról és arról, hogy mi a magyar. Ön elismeri ezeket a kategóriákat?

– Természetes, hogy elismerem, de ez nem elismerés kérdése. Nem a fogalom jött először létre, hanem az az élmény és környezet, amely a fogalmat alkotta. Az is, hogy nemzeti és magyar, egy szellemi környezet, egy látásmód identifikációja. Mint muzsi­kus is elsősorban úgy gondolkodom, mint szellemi ember. Hiszen ha valaki külön akarja választani – hogy megvilágítsam – például a jazz-zenét a zenétől, mint speciális terüle­tet, az sajnos szűkíti a dolgok érdemi taglalását. Én ezt is csak szellemi eredeztetésből, annak függvényében tartom megközelíthetőnek. A művészet kultikus dolog, s csak mint intézmény nemzeti. Ezért érzem a jazz köreiben palackba zártnak itthon magamat, ha ilyen kaliberű dolgokról beszélünk. A magyar gondolkodás és ízlés nem műfaji kérdés.

        ("Bennem marad")

• Amikor a beszélgetés ötletével megkerestem, azt válaszolta, már nem egészen aktuális ez a téma. Gondolom, arra utalt ezzel, hogy zenei irányultsága meghaladta a jazz stílusismérveit, és az, amit az utóbbi esztendőkben művel és alkot, tágabb kate­gó­riákkal határozható meg. Használjuk akár a huszadik századi zene, akár a kompozíciós zene fogalmát; de talán egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy szabadosi zene. Mégis, azok a gondolatok vélhetően ma is megvannak Önben, amelyek annak idején ebbe az irányba indították el.

– De mennyire, hogy megvannak! Igazából a múlt idő említése sem teljesen helyénvaló, mert az ember nem lép túl csak úgy egyszerűen valamin. Gondolkodásunk nem lineáris, az élet nem lineárisan történik valójában. Bennünk, magunkban végképp nem. A jazz a mai napig bennem van, és bennem is marad. Mint egyfajta gesztikuláció, jellegzetes attitűd, viszonyulás, válasz. Beleivódott az életérzéseimbe, hiszen a huszadik században élek, éltem, és mert ez a huszadik század leginkább ható, legjellegzetesebb zenéje. Amikor középiskolás voltam, azt a világot hozta, ami nem volt azonos azzal a kusza, kisajátított és már eleve rosszat sejtető diktatórikus közeggel, amiben éltünk. Hiszen ez ördögi módon éppen a magyar zeneiséget állította szembe azzal a természetes nyitottsággal és a tágasság iránti elementáris vággyal, ami nemcsak bennem, hanem nagyon sok korombeliben élt. Emiatt a jazz-zenét nagy szeretettel és csodálattal ízlelgettük, és megpróbáltuk átvenni. Számunkra akkor ez volt a szabadság szimbóluma. Működött azonban ebben már egy másik, egy rejtélyes mozzanat is, amely akkor még nem fogalmazódott meg olyan világosan bennem, pusztán a játékos, élő zenélés során hatott, öntudatlanul. Ma már világos számomra ez is. Az, hogy egyetemes vonat­kozásban mi a jazz-zene szellemi-zenei hozománya. A jazz impulzivitása, a kötött ze­nékkel szembeni alanyi szabadsága ebben az egymással mind jobban érintkező, összetartó, sokkultúrájú világban az, ami döntő, ami zene- és mentalitástörténeti jelen­tőségű. Ne felejtsük el, a huszadik század egyik leglényegesebb tünete, hogy egymás felé közelednek és hatnak, hogy érintkeznek a kultúrák. S e közeledésben felsejlett az is, hogy saját, múltjába dermedt zeneiségünk – a magyar zeneiség, amelynek csodálatos, érzékletes és erős nyelvezete van – a jazz eme hatása révén újra élő zenévé válhat.

        ("Az ember minősége")

Be kell látni, hogy a jazz zenei értelemben megtermékenyítő volt az európai civilizáció körében, mert az uralkodó műzenei gondolkodást, ami nagyon is megfogott, meg­kom­ponált, rögzített, tárgyiasult volt már, mélyen érintette. Ez a tisztán kompozitorikus mű­zeneiség a túlzott rögzítettség következtében fokozatosan kikerült az emberből, ön­álló­vá, megtanulandóvá vált. A jazztől számított időben újra nem elsődlegesen racionális szűrőkön – konstrukciók, struktúrák, kották stb. – keresztül történik a zenélés, hanem az ember zeneiségének és szellemiségének a pillanatra való elsődleges éber kon­centrá­cióján keresztül, ami univerzális tudatot és készenlétet igényei, s ami hatalmas dolog. Miért? Mert ez az ember teljes, alanyi és élő minősége. Hiszen egész életünket az improvizáció jegyében éljük. Járunk az utcán és élünk, és mást se csinálunk, mint improvizálunk. S bizonyos pillanatokban teljesen egybenyílnak a dolgok, amelyekben megfellebbezhetetlenül tisztán kell és tudunk – képviseletileg is – dönteni. S ezek min­den eltervezettnél sokszorta teljesebb és világosabb és felelősségteljesebb pillanatok. A művészetbe ezt hozta vissza az improvizativitás. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy ami improvizáció, az zeneileg rögvest magasrendű. Mint ahogy az életünket sem "improvizáljuk" ma valami magasrendűen. Ebben én egy szabad, időtlen és hatalmakon kívüli világba indultam, indulhattam el, ami valóban felemelő volt. S ez a kezdet friss és tiszta kapcsolódási lehetőségeket adott, és esélyt, hogy az egységesség-tudat és zenei­ség, a­melyben nevelkedtem, elkezdjen mozogni, élni bennem, hogy meg tudjon termé­kenyülni, és tudjon termékenyíteni. Ehhez kellett a jazz kezdeti és eredeti közege, mint impulzív közeg, mint szabadság-közeg. Másrészt ez alkalmat adott arra is, hogy egy olyan, valójában teljesen természetes utat járhassak be, amelynek során kiderült, hogy a dolgok mélyén minden egy helyről való. Megtapasztalhattam a számokba mitizált Bartók igazát arról, hogy minden egy zenei őstengerből merült fel. S hogy ez nem kronológiai, hanem elsősorban ontológiai dolog. Ezért az utóbbi évtizedben a leghangsúlyosabban a szabad zenével, a teljesen improvizatív zenével foglalkoztam, mert úgy éreztem, hogy benne ez a zenei őstengerszerűség merül fel. S bizonyos, hogy ez az emberben ma is ott szunnyad, és ezt úgy egészében és originálisan át lehet élni, meg lehet zengetni. Az embernek minden időben meg kell élnie és minőségben fenn kell tartania, át kell éreznie azokat az univerzális törvényszerűségeket és készleteket, amelyek a mélyben működnek.

        ("Világot tud teremteni")

• Amikor az elmúlt évtizedben a teljesen szabad zenélés irányába tájékozódott, ez az­zal is járt, hogy a jazz más, korábbi paramétereit egyúttal megtagadta, vagy háttérbe szorí­totta.

– Ez nem más, mint amit a századfordulón Bartókról és Kodályról mondtak azok az öreg zeneszerzők, akik a korábbi német alapú zeneiség szemléletével kirekesztettek minden egyebet. Mintha az volna az alfa és az omega.

• Nem. Nem így gondolom. De amikor szóba kerül a jazz definíciója, ezeket az elemeket említik, mint ennek az előadási gyakorlatnak a fő ismérveit.

– Vitatkoznom kell. Minden érdemi dolog mélyén szellemi mozdulat húzódik meg. A jazzben is. Azt, hogy mi a jazz, még senki nem tudta megfogalmazni. Minek is. De mindenki abszolút biztosan érzi, hogy mi az. Az emberben millió lehetőség van, s ha a mélyben valamilyen erős gesztus támad, az elkezdi szervezni, mozgatni a világot, és megtestesüléseket, jelenségeket hoz létre. Ilyen a jazz-zene is. És ilyen az én zeném is. Ilyen gesztus általi mozgatottság, kedély. És ez a lényeg. A zene világa. Ám akkor miért nem a lényegén: fajsúlyosságán, teljességén és erején ítéljük meg a dolgokat? Miért csak a felszínén? Netán pártoskodásból? Ebben én kicsinyességet, szellemi és érzelmi megrekedést látok. Mindazonáltal, hogyha ez fontos, elmondhatom, hogy bár a leg­tá­gasabb értelemben csak zenét szándékozom csinálni, úgy érzem, a jazz-élmé­nyeimből semmit nem hagytam el.

        ("Magyarnak lenni provokáció")

• Beszélgetésünk elején elhangzott a kifejezés: magyar zeneiség. Ön hogyan gondol­ko­dik erről?

– Mi az, hogy magyar? Számomra egy maximalista attitűd. Babits híres-hírhedt kötete és Ady is ékesszólóan mesélnek erről. Kétségtelen, hogy a magyar szellem – főként nyelvi foglalatában – igen ősi jelenség. S ennyiben szent dolog. Az utcáról be­jőve azonban ma magyarnak lenni a legfelszínesebben és elsősorban is provokáció. Akárhol vagyok, és akárhol felmerül ez, látom, hogy provokáció. S ennek meg kell felelni. Mert aki erre a szóra, hogy magyar, csak negatívumokat tud magából előkotorni, az nevetséges, kisszerű és önmagát minősíti. Mert a házfelügyelőkön kívül semmi nincs olyan, amiről csak negatívumot lehet mondani. A sok ezer éves bölcseletek arról mesélnek, hogy a jót a rossztól igazából nem lehet elválasztani. Ezek egymáshoz kö­tött dolgok. Számomra külön öröm, ha jó provokáció az, amit csinálok, amilyennek a magyar szellemiséget magam képzelem és képviselem. A jóra kell figyelni; mindig a jóra és a szépre kell figyelni. Ez egyetemes létforma és parancs. A jóra és az egészre. És szabadon. A magyar szellemiség számomra ezt az egységes, együttes csodát jelenti - valószínű­leg nem egyedüli csodát, de én eb­ben élek. S a csoda igény és követelmény. Negyven évet leéltem mindezek tudatában, mint legrosszabb, legbűnösebb, legne­gatívabb ember. Javarészt kinn, kirekesztetten, mert rám rakták, mert magamra vettem. S ez egyáltalán nem panasz. A panaszkodás nem erény. Egy híres magyar pszichológus, akit az óta nem becsülök olyan sokra, azt mondta nemrég nekem, milyen gyönyörű volt, amikor a fajtatulajdonságok előjöttek a magyarságból 1956-ban (???): mentek ki Nyugatra, és az osztrák vonatokon sorra erőszakolták meg az osztrák nő­ket. Azt feleltem: jobbnál jobb információid vannak, édes öregem, de nem gondolod, hogy te is magyar vagy és én is? Hogy szabad beszélni fajtatulajdonságokról? Micsoda dolog ez? Szóval ebben az őrületben, amikor már a legértelmesebbeknek hittek mondják a legnagyobb hülyeségeket, el kell döntenie az embernek azt, hogy milyen alapokon gondolkodik. Hogy vállalja-e a jó dolgokra való figyelést, az egészben való látást, a jóhiszemű és felelős mentalitást és beszédet. Hogy tehát szellemi ember-e? A megértését például annak is, aki rossznak tűnő dolgokat cselekszik, s nem biztos, hogy azért teszi, mert rosszat akar. Aki rosszat akar, az persze teljességgel megvetendő, s az nem kérdés, hogy milyen alapon. Ám a téveteget akkor lehet felszabadítani ebbéli zavara alól, ha úgy fogjuk föl, mint ahogyan Pál apostol egyik nevezetes levelében írja: "Átkozott legyen az Isten", mondta a szigeten élő szerencsétlen, miközben kis oltáránál imádta az urat, és nem jutott eszébe az a szó, hogy áldott. És Pál fölmenti: Te csak nyugodtan mondd, hogy átkozott legyen az Isten; az a lényeg, hogy mit érzel, és mi árad belőled iránta. Ilyen gondolkodás jegyében mondom azt, hogy igenis, magyarnak lenni számomra provokáció. Állítás és szellemi magatartás. A mögöttes jó szándék és látás emelkedett tárgyilagossága és pompája, ízlése és uralma.

        ("Beletartozik minden")

• Kicsit bátortalanul hozakodom elő újabb zenei kifejezéssel, de ha tiltakozik is ez ellen, valamiképpen az Ön zenéje is leírható. Például a pentatóniához kötődő kompozíciós elgondolásokkal.

– Ezek szerint megpróbálta az egzakt részét is megragadni annak, amit csinálok. Megpróbálta a maga számára láttatni. Tudomásom szerint jó emlékű tanítványom,  Váczi Tamás volt az egyetlen, aki vette erre a fáradságot. Azt mondta az előbb, hogy zenémben a jazz-gondolkodás elveszíti a jellegzetességeit, pl. amit szvingnek neveznek. Amint említettem, úgy érzem, hogy nem veszíti el igazából még ezt sem. Csupán akkor használom, amikor a jelenség tartalmi vonatkozásában az szükségszerű, s adott pillanatban zeneileg, és mint szimbólum hiteles, magától értetődő, mint ahogy a parlando is ilyen értelemben indokolt Ez teljesen az érzéki minőségek körébe tartozik. S én a magyar zeneiségről így gondolkodom. Én nem dobom ki a pentatóniát sem. Miért dobjam ki éppen azt, ami egy mindenek mögötti, csodálatos és időtlen kristálytiszta váz? Ha világzenében próbálom magamat elhelyezni, márpedig magyarként is így hal­lok meg, hallgatok meg mindent magamban, akkor ez valóban egyfajta nyújtóz­kodás. Hiszen ebbe beletartozik minden. A modális sorok világa, a dúr-moll emlékek, az egyszólamúság, az atonalitás, a bartóki szemlélet, a természet zenéje, és beletartozik a pentatónia is. Ám mindez eredendő egységben, készen. És akkor még nem beszéltem arról, hogy lassan végleg korszakosan kilépünk a temperált világból, tehát a zongora által kialakult két évszázados zenetörténetből.

• Ez megint a szabadság eszményében történik így?

– Igen, de ez csak a dolog felülről és kívülről való megközelítése. Többről van szó. Azt látom, hogy a környezetemben lévő és az európai rokon tevékenységek kapcsán olyan egyetemes zeneiség indul el – és úgy vélem, hogy ez el is indult –, amely a zeneiséget újra, hogy úgy mondjam, magról igyekszik keltetni és fölnevelni. Tehát leszámolva minden bevett ornamentikával, amely különböző korokhoz, világokhoz, szellemiségekhez, stílusokhoz, filozófiákhoz, udvarokhoz kötődött. Ha végignézünk a zene történetén, kiderül, hogy minden zene, tartós zenei stílus kitüntetettség eredménye. Van egy egyetemes, kozmikus, univerzális és örök zenei összhangzás, összképlet – erről szól Bartók –, és ezen belül bizonyos gesztusok, felismerések, szándékok, hangsúlyok az idők folyamán kitüntetettségeket, rendszereket hoztak létre. Ilyen a kínai udvari zene, a görög zene vagy a katolikus egyház zenéje. A gregorián. Vagy ilyen volt a klasszikus és romantikus Európa a maga többszólamú diabolikájával. És ilyen a Schönberg-féle, szorosan vett dodekafónia, és még sok más. S mindez a léttel való szerves össze­függésben. Ami – ha belehelyezkedünk – azt jelenti, hogy jelzem, tulajdonképpen hatal­milag, politikailag, hogy például az én udvaromhoz – és persze szellemi, hatalmi körömhöz – tartozik az a világ, ahol ezt és ezt a zenét játsszák. Ilyen volt az ó-kínai, a görög vagy akár a török. A mai napig látható, meddig terjedt a török birodalom. Olyan fantasztikusan ott van, jelen van a játékmódban, a díszítésekben, a formákban a török zene nyoma ma is, hogy az példátlan. No, de térjünk vissza a mi zenénkhez. Minél többet foglalkoztam ugyanis ezekkel a dolgokkal, végül is arra döbbentem rá, hogy a magyar gondolkodás valóban csodálatos. Teljességgel nyitott, miközben a nyitottsága épp annyira meg van fogva, hogy egyben áttetsző és szabatos legyen. A magyar nyelv ezt kifejezetten példázza. S ugye, a nyelv a gondolkodás.

        ("Egyetemesség-vágy")

• Jazz, improvizáció, szabadzene, nyitottság. Egymásból következő, egymással értel­mezhető fogalmak. Kifejtené konkrétabban, mit ért a magyar gondolkodás nyitottságán?

– Azt a mentalitást, hogy nem zárkózik el semmiféle hatástól, felfogástól, befo­ga­dástól. Ez a gondolkodása és a magatartása. De ez a hajlam egyúttal bizonyos lényegre törő leegyszerűsítéssel jár, s ez nem az ornamentikát érinti, hanem azt, hogy megpró­bálja teljességében megragadni és kiegészítően használni a számára pontosan meg­fogalmazott és megfogalmazható élményt. Azt nem taszítja el. Tehát, ha pl. hall egy idegen zenét, akkor nem zárkózik el előle, hanem megpróbálja átélni, nem racionális értelemben – és persze racionálisan is – megérteni. Nem célja az, hogy a maga képére formálja. Formálódik az utána. Nem igaz, hogy intolerancia jellemzi ezt a kultúrát. Az abszolút tolerancia jellemzi, mert a mélyben olyan erejű a szellemi értelemben vett stabilitása, archaikus látásmódja, passzív jelenléte, hogy nyugodtan lehet nagyvonalú, kíváncsi, nyitott. Ebben látom a magyar kultúra és gondolkodás legnagyobb erényét. A fölfelé húzó és ható, integráló és kiteljesítő erőben. És ebben azt érzem, hogy sok ridegen viselkedő kultúrával szemben a magyar kultúra egyetemes. Gondol­ko­dás­módjában feltétlenül. Mindent föl akar ölelni és beilleszteni a szemléletébe. Szoktam idézni, most halt meg, Isten nyugosztalja, Karinthy Ferenc könyvcímét, a Leányfalu és vidékét. Ez számomra, aki Nagymaroson élek, a szabad és központos gondolkodást jelenti. Azt, hogy a környékhez tartozik Új-Zéland is, sőt az Antarktisz, vagy az Androméda-köd, vagy a Jóisten; vagy azon is túl van a vége, a határa a dolgoknak, a látomásomnak. Úgy vélem, egy kultúra nem lehet kisszerű szemléletű, s ha az, úgy nem érdemes komolyabban elmerülni benne.

• A jazz iránti vonzalma kialakulásáról szólva azt mondta, hogy az a szabadság szimbóluma volt a számára, aminek határozott politikai vonatkozásai is voltak. Most, hogy Magyarországon megszűntek a politikai korlátok, megszűnt az a környezet, amelyben a szabadság és a tiltakozás zenéje volt a jazz, amikor ez a zene elnyerheti a maga hétköznapi, elfogadott helyét a kultúrában, és mindenféle politikai, társadalmi vonatkozások nélkül, pusztán alanyi jogon létezhet, megváltozik-e a jazzhez fűződő viszonya?        

– Nekem sohasem a jazzhez fűződő viszonyom volt az érdekes. Hanem az, hogy minek a jegyében történik a művészi tevékenység. Ha jazzről beszélünk, ez a jazz­művészet vonatkozásában is hasonlóképpen áll. Mert hiába volt a jazz-zene olykor a rendszer elleni szinte érzéki állásfoglalás, nagyon sok ember egyáltalán nem így művelte. Súlyos lefekvések voltak itt, meg egy húron pendülések, meg egyebek...

• A jazzmuzsikusok között is?

– Hát persze. Az a baj, hogy Magyarországon nem alakult ki naprakész jazzkritika. Valójában a magyar zenei élet egésze és általában is a zenekritika (tisztelet a kivételnek) ma is változatlanul tele van szellemtelen sznobsággal, másodrendű szándékokkal, szer­vezői komolytalansággal, akarnoksággal és a zenei műfajok közötti hatalmaskodó versenyeztetéssel, ami önmagában minősíthetetlen megközelítése a dolgoknak. Ám hiányzik az auktorok ősi tisztelete. S innen mai zenei életünk magvatlansága és beboruló ege is. A nagyképű ítélkezés és a sanda szemlélet. Egyfajta süllyedés. Mert végül is a zenét komolyan kell venni. Ha lett volna a zenekritikának ilyen kontinuitása, kellő mentalitása és valóban komoly személyiségei (tisztelet itt is a kivételnek), akkor az elmúlt harminc évre visszatekintve valóban látható volna, hogy hány nagy produkció, hány nagy előadás, hány nagy kezdeményezés volt. S hány lényegtelen. Meg lehetne mérni azt, hogy mi történt és mi nem történt. S azt is ezek után, hogy mi van ma. De ugye "a lét" határozta meg a tudatot. S lám, nem támadt belőle nagyszerűség.

•  Önnek, erre azért emlékeznek néhányan, harcolnia kellett azért, hogy jelen lehessen, hogy megőrizhesse szuverenitását, alkotói világát. Ma, amikor elvileg nincs ki ellen, és nincs mitől védelmezni önmagát, hogyan tudja érvényre juttatni elképzeléseit? Miként tud megjelenni a közönség előtt? Hiszen ha valamit, a szabadzenét nem lehet az asztalfióknak írni - ez a színpadon születik.

– Elvileg nincs, de gyakorlatilag van elhallgattatni akaró elég. Ám az én gondom csak az, hogy muzsikus­társaimban tartsam a lelket. Hogy el­higgyék, magról-nevelést végzünk. Régóta ezt csinálom és mondom. Nem úgy fogom fel a művészet fela­datát, mint saját, személyes megjelenítést. Nem. Pusztán azért gyötrődöm, hogy ezen a mágikus nyelven megfelelően és indokoltan tudjak szólni, hiszen a zene ezoterikus világ, s így ez az érzékenység is talán már arról mesél, ami nyilvánvalóan még nem jelent meg, de ami már itt van, a küszöbön áll. Zavaros, átmeneti ez a mai szituáció, de biztos vagyok abban, hogy jó értelemben "átmeneti". Annyira új világ készülődik itt – ezt fel kell ismerni és segíteni kell –, hogy ha az ember nem mentesíti következetesen az előítéletektől önmagát, akkor belefullad a balítéletekbe. A világ, az élet hatalmas léptekkel ment tovább, és ezt tudomásul kell venni. Ez nyitottságot, erőráfordítást, meditációt igényel mindenki részéről. Ahhoz, hogy ez ne újabb kicsinyes zűrzavarosságba és újabb erőszakosságba fulladjon, emelkedettebb szemléletre van szükség.

        ("Nehezebb helyzetben")

• Van mit és kit nevelni?

– Van, hogyne. Szép és kényes dolog. Olyan fiatalabb korosztályról van szó, amely önként munkálkodik, önként csatlakozott ehhez a zeneiséghez, s nekik ebből következően eddig is elég sok mindent el kellett viselniük. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az én korosztályomnál is nehezebb helyzetben vannak. Mert a belső nehézség a nehezebb. Szeretném név szerint felsorolni őket. Benkő Róbert, Dresch Mihály, Geröly Tamás, Grencsó István, Kovács Ferenc, Lőrinszky Attila, Mákó Miklós, Vaskó Zsolt. És voltaképpen Baló István, Kovács Tickmayer István és Kobzos Kiss Tamás is közéjük tartozik. Olyan felnőtt fiatalságról van szó, amely már egy lepusztított világba született bele. Nem sok emlékük van egy valamikor a hétköznapokat is átitatott szellemi minőségről, a jóhiszeműség eredendő természetességéről , az emberek közötti kapcsolatok gazdagságáról, árnyaltságáról, választékosságáról, kedvességéről, derűjéről, nagy és nem látszat-emberekről, akikről nekem még van. Nihilisztikus állapotba születtek, és a rájuk szakadt hitetlenség a legnagyobb problémájuk. A senkiföldje-psziché, amelyben a jó hithez hosszú ideig kell a lelket melegen tartani. A földre szállt ember esélytelenségének a kétségbeejtő tudata. Ők csatlakoztak hozzám, s most már ott tartanak, hogy maguk építkeznek, és biztosra mennek ebben a dologban. Tudják, hogy ennek alfája a következetes és állhatatos lelki és szellemi munka.

• Az elmúlt évtizedekben nagyon sokan összetörtek, elmenekültek, hátat fordítottak annak, akik saját maguk lehettek volna; a zenének is, a jazznek is. Ön maradt, s a terhek alatt csak nőni látszott. Honnan volt az, ami másokat elhagyott?

– Itt arra utal finoman, hogy sokan nyíltan – voltak bizony, akik már fenyegetően, mások csak a szavak rejtélyességébe csomagoltan – nem bírták sem a munkámat, sem a személyiségemet megemészteni. Sem a kultúrpolitikában, sem a művészvilágban, sem a jazz-zene itthoni közegében. Ilyen meddő és gyötrelmes világban élünk. Gondolom, ez valójában hatalmi kérdés. Tulajdonképpen rejtett hatalmi vágy lapul ebben. Nekem erre nem sok észrevételem van. Ilyen alapon büszkén vállalom, ha kell, hogy nem vagyok sem "korszerű" ember, sem jazzmuzsikus, mint ahogy valójában nem is vagyok csak az. Elsősorban gondolkodó és átfogó, ölelő ember vagyok – vállalva minden "kívülállást" –, másodsorban muzsikus, s csak azon belül olykor jazzmuzsikus. Ami nem rangsor, hanem belső látás és alapállás. A végső kérdéseket az embernek magában kell eldön­tenie. Éppen ezért: sem, hogy a jó kedvemet elveszítsem, sem pedig, hogy továbbadjam a sokszor érthetetlen kellemetlenkedéseket vagy a pillanatnyi rosszindulatokat – ame­lyeket így utólag (bevallom) már lassan kitüntetésnek érzek –, semmi ilyesmire soha nem válaszoltam, és ezeket el is felejtettem. Megértem, hogy mindenkinek milyen sok nehézséggel kellett küszködnie, hogy ez bizonyára nem volt könnyen elviselhető. Biztosan innen fakadt föl sok indulat. Megvan ennek a sokkal mélyebb oka, nemcsak tükrök között élünk. Ezt az idő elsodorja, elfújja, ezzel nem kell tovább foglalkozni. Végül is mindenki a maga ideáiból merít. S ennek során bebizonyosodott nekem az is, hogy ha az ember nem veszi fel azokat a szétesettségeket, azokat a megroggyanásokat, az energiáknak azon belső talmi állapotait, amelyek a mai modern, materialisztikus, önfelmutató és öncélú világnak, sajnos, sokkal inkább részei, mint a régi világoké voltak, hanem megőrzi a kedélynek és az energiáknak az eredendő egységességét és nyugalmát, akkor megmarad az erő és a közellét is, ami az embert – rejtélyes módon – fenntartja. És, hát ezekre az erőkre mindenkinek óriási szüksége volna, mert nem a múltat kell siratni. A múlton túl kell lépni. Úgy vélem, úgy kell felfogni ezt a mostani helyzetet is, mint kezdetet. És ez nagy ajándék, történelmi és főleg lelki ajándék, mert a kezdet a friss erő pillanata. Ennek fölismerése, belátása és öröme, az ebben való cselekvés megmenti az embert a maga és a múlt rossz démonaitól. Ez alkalom arra, hogy az erők újra összeálljanak. És akkor még lehet valami.

(Magyar Napló, 1992)15)

(In: Szabados György: Írások III. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 200)

Lemezei:

Az esküvő (Hungaroton, 1974)

Adyton (Krém, 1982)

Szabraxtondos (Anthony Braxtonnal – Krém, 1984)

A szarvassá vált fiak (Hungaroton, 1989)

A szent főnixmadár dürrögései (Hungaroton, 1991)

Homoki zene (Adyton 1992)