KERTÉSZ KORNÉL

1910

A magyar jazzélet egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Működé­sének fő időszaka ahhoz a korhoz kapcsolódik, amikor mai formájában még nem létezett jazz Ma­gyarországon. Hiva­tásos szalon- és szórakoztató-zenészként figyelt fel ő is erre a műfajra, és lett elkötelezettje. Ahhoz a muzsi­kus­nemzedékhez tartozik, amelyik sok­oldalú képzettségét estéről estére szállo­dák étter­meiben, bárokban, lokálokban, éj­szakai mulatókban állította a közönség szolgá­la­tába. 1962-63-ban az ő ve­ze­tésével indult meg a magyar jazz elismerésében döntő változást hozó Dália jazzklub Buda­pesten. Tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazztan­szakán és hosszú i­dőn keresztül az Országos Szórakoztató-zenei Központ stú­diójában. Aktív zenei tevékeny­ségének befejezése után jazz-zongora antológiák összeállításán és más ze­nei műfajok egységes oktatási rendszerének kidolgo­zásán fáradozik.

(Fotó: magánarchívum)

• Azt hiszem, külön könyvet érdemelne azoknak az élményeknek a szám­ba­vé­tele, an­nak a világnak a felidézése, amelyekben önnek hosszú zenei pályáján része volt, illetve a­mely­hez élete legnagyobb részében kötődött. Most azonban arra kell kérem, hogy első­sorban a jazzre figyelve tekintsük át e fél évszázad fontosabb ese­ményeit és jellemzőit. Fel­jegyzésekből, hallo­másból tudjuk, hogy a háború előtti időkben a tánc- és szalonzenészek szigorúan meghatározott repertoárral dol­goz­tak, amely alapvetően távol állt a jazz ismertetőjeleitől. Mégis, már a húszas években történik említés az új zene felbukkanásá­ról, s a két vi­lág­háború között több olyan zenekar és muzsikus működött, amelyek játéka ki­mutatható jazz-ha­tá­sokat tartal­mazott. Milyen volt az a zenei közeg, ahol a jazz először je­lent­ke­zett?

-   Az bizony egy külön világ volt. Én 1934-ben kerültem be a zenei életbe; előbb egy akrobatikus tánciskolában dolgoztam, majd 1943-tól folyamatosan ját­szottam különböző helye­ken. Budapesten az összes lokált végigzongoráztam. A tánczeneka­roknak magyar és főleg külföldi kommersz tánczenét kellett játszaniuk úgy, ahogy a kottában le volt írva. Nem volt túl nagy lehetőség a szabad impro­vizálásra. A szalonzenészek sokrétűen képzett muzsikusok voltak, akik Bachtól az operettig mindent játszottak, s főleg az elegáns szállodákban dolgoztak. Sokkal többet tudtak, mint a mai tánczenészek, és nagyon megbecsülték őket. Akkoriban kétkezes nyomtatott kottákat használtunk, amiket mindig pontosan kellett le­játszani. Én szerettem nagyzenekarban játszani, például a Chappy nevű dobosnak [Orlay Jenő] is állandóan nagyzenekarai voltak. A bátyja ala­pította meg a Magyar Revű Tánczenekart, abban dolgozott a két Zsoldos és a Piroska Zoltán nevű szaxo­fonos. Nagyon jó együttes volt. Ott is mindig azt kellett játszani, ami le volt írva, s akármilyen nehézségi fokon. Ebből a szempontból sokkal ne­hezebb volt a hely­zetünk, mint a mai zenészeknek.

• Hogyan tudott a jazz gyökeret verni ebben a talajban?

-   Igazi jazz még nem volt hallható akkoriban. A különböző vendéglátóipari helyiségekben, ahol éjszakai zenészek dolgoz­tak, csak akkor lehetett volna jazzről beszélni, ha tudomásul vesszük azt, hogy ott improvizáltak is. Maga az impro­vizáció azonban még nem feltételezi azt, hogy jazzt játszunk, mert a tánczenében ez éppúgy előfordulhat. A zenének egyértelműen szórakoztató jellege volt. A jazz hatását abból lehetett érezni, hogy megváltozott a számok kísé­rete, feltűnt az off-beat rend­szer, amely megváltoztatta az akkordütések helyét.

• Úgy tűnik, a háború előtti tánczene swingesebb volt, mint a mai.

-   Lehet. Hiszen a swingkorszak számait játszottuk, amelyek hangzásvilága a nagy­zenekari játékstílust reprezentálta. De nem lehet párhuzamot vonni, egészen más irányba tolódott el a jazz.

• Kik voltak azok, akik már ekkor modernebbül játszottak?

-   Elsősorban egy zongoristát kell említenem, ez Solymossy Lulu. Szabó Kál­mánra is mondták ezt. Nagyon ügyes zongoris­ta volt Hoch Bandi. Volt két sza­xo­fonos, az egyik Szamossy Bubi, a másik Boros Laci. Ők is jól játszottak, többek között.

• Voltak ekkoriban koncertező zenekarok?

-   Hogyne, rengeteg koncert volt. Rendszerint Chappy vezette a listát, neki na­gyon jól bevált emberei voltak. Az énekesek közül Kelly Anna, Fényes Kató, Ka­pitány Anni nevét em­lítem. Volt egy zenekar, amelyben elég sokáig játszottunk, a Szabó-Quitter zenekar, amelynek zenéjében már voltak jazz-elemek.

• Milyen zenét játszottak ezeken a koncerteken?

-   Vegyes műfajok voltak. Olyan értelemben, mint ahogy a jazzt ma el­kép­zel­jük, nem játszották ezt a műfajt. Viszont amikor Chappy egyszer huzamosabb kül­földi talán ame­rikai turné után hazatért, egészen új irányzatot honosított meg a do­bolásban, s ezzel inspi­rálta a többieket is. Volt egy nagyon jó együttes, az öreg Heinemann zenekara, amelyben olyanok ját­szottak, mint Filu [Schenkelbach Fü­löp] és Vécsey Ernő, de már nem emlékszem egészen pontosan. Nagyon nehéz vissza­emlékezni a háború előtti és alatti évekre. Ide-oda vándorlások folytak, az egyiket behívták, másik került a helyére, nem lehe­tett mindent nyomon követni. Két zenész nálam lakott egy ideig; Filunak sikerült megmenekülnie, Hoch Ban­dinak nem. Mit tehettünk ekkor? Nem lehetett nagy zenei életről beszélni a háború zivatarában.

• Személy szerint hogyan került kapcsolatba a jazz-zel?

-   Úgy, hogy 1934-ben hallottam játszani a Glenn Miller ze­nekart. Azután a két Dorsey-t, Artie Shaw-t, Benny Goodmant. Igazában 1943-ban Stan Kenton játéka vezetett el a jazzhez: az ő harmóniavilága gyökeresen megváltoztatta a zenéről vallott elképzeléseimet.

• De ekkor jött a háború, aztán az újjáépítés és az államosí­tások, ami a szó­ra­koztató zenélés helyzetét is alaposan befolyá­solta. A még mindig csak szór­vá­nyo­san létező jazz-zenére kü­lönösen nehéz évek vártak: az ötvenes évek kultúr­po­li­tikája, mint azt ma már zenetudományi dolgozatokban is olvashat­juk kiiktatta a játszható zenék sorából; a szocialista építéstől távol álló dekadens jelenségnek, az imperializmus válságtermé­kének nevezték. De hogyan érvé­nyesült a gyakorlatban ez a ha­tározat?

-   Nem mondta nekünk senki, hogy nem szabad jazzt játsza­ni, hanem valahogy beivódott a köztudatba. 1947-48-ban még lehetett jazzt hallgatni és játszani. Aztán később a nyilvános helyeken, lokálokban megszűnt a jazz. Egyszer meghangszerel­tem Bartók Medvetáncát, azt azonnal leállították.

• Hol hangzott el?

-   A Moulin Rouge-ban.

• És ki állította le?

-   Az akkori zenész szakszervezet. Később, az ötvenes évek végén az As­to­ri­á­ban is volt konfliktusom. Minden szerdán jam sessiont rendeztünk a zenész tár­sakkal, amit a közönség nagyon szívesen fogadott. Az Astoria engedélyezte. Egyik alkalommal odajött hozzám egy illető, és felszólított: Kornél, ha itt még egyszer jam session lesz, vedd tudomásul, hogy rendőrkordont vezényeltetek ki!

• Volt jam session?

-   Nem. Az üzletvezetővel behívattak a kerületi tanács szabálysértési elő­a­dó­jához, aki megkérdezte, hogy miről van szó. Elmagyaráztuk neki a jam session lényegét, hogy ezért nem kapunk pénzt, és a többi, de láthatólag nem értette. Azt válaszolta, majd ítéletet hoz, ha megkapta a bővebb információkat. Mint később hallottam, az Astoriát megbüntették 500 forintra, engedély nélküli műsortartás cí­mén.

• Hol találkoztak hát ekkoriban a jazz-zenével?

-   Magánlakásokon. Hozzám is sokan feljártak, lemezeket hoztak, amiket együtt hall­gattunk meg. Olyanok voltak ezek, mint a szertartások. De nemcsak leme­zez­tünk, hanem ját­szottuk is a jazzt.

Ebből a helyzetből hogyan fejlődött odáig az ügy, hogy a hatvanas évek elején hivatalos támogatással megindulhatott az első magyar jazzklub, a Dália?

-   Erre már könnyebb felelni. Többen vallották, hogy erre már nagy szükség vol­na, de tény­legesen négyen alkottuk meg és konkretizáltuk azt a beadványt, amit a Párt Központi Bizott­ságához juttattunk el.

• Amikor ez készült, még mindig tiltott zene volt a jazz, vagy már érezhető volt némi lazulás?

-   Már volt bizonyos lazulás, de ez csak a jazzklub megalaku­lása után kö­vet­ke­zett be teljes szabadságában. 1959-ben a Könnyűzenei Híradóban még meg­szid­tak engem, hogy meg­rontom az ifjúságot.

• Mit tartalmazott ez a beadvány?

-   Sok mindent. Felvetettük például, hogy miért nem lehet nálunk jazz, amikor a Szov­jetunióban is van. Úgy látszik, belátták, hogy ebben az ügyben valamit csi­nál­ni kell, mert promi­nens zenészekből, pártemberekből, zenei intézmények képvise­lőiből összehívtak egy gyűlést a KISZ Budapesti Bizottságán. Ott különböző fel­szólalások hangzottak el, többek között az is, hogy jól meg kell nézni, ki legyen a létrehozandó klub elnö­ke. Ekkor felállt Mészáros Péter elvtárs, aki később mint titká­rom működött, és bejelentette, hogy a párt meg­hozta a dön­tést, Kertész Kornél lesz az elnök.

• Miért Kornél bácsit jelölték?

-   Rengeteget foglalkoztam a jazzel, nagyon sok felvételem volt, éjjel-nappal hallgattuk a Music of USA adásában Willis Conovert. A zenészek körülöttem cso­portosultak, az Astoria, ahol játszottunk, mindig félig tele volt velük.

Tehát a döntés megszületett. Miképpen indult meg a gya­korlati munka?

-   Megalakítottuk a klub vezetőségét, amelybe többek között Radics Gábor, De­seő Csaba, dr. Gregorits János került be. Megkaptuk a Dália presszót, kérdőiveket nyom­tattunk, amin azt tudakoltuk, hogy ki hány nyelven beszél, milyen hangsze­ren játszik, milyen kapcsolat fűzi a jazzhez stb. Belépéskor kel­lett kitölteni. Később sikerült egy újságot is alapítani.

• Miből állt tulajdonképpen az Ifjúsági Jazzklub műsora?

-   Lemezekkel illusztrált előadásokat, felolvasásokat tartot­tunk, zenekarokat lép­tettünk fel, vidéki együtteseket mutat­tunk be, jam sessioneket rendeztünk. A ma­gyar jazz-zenészek színe-java megfordult ott.

• Ez nagyon komoly, progresszív vállalkozásnak tűnik utó­lag is.

-   Igen, ezt is akartam. Nagyon komolyan vettem, keményen kézben tartottam a klubot, alkotóműhelyt akartam belőle csi­nálni. De aztán kezdődtek az ellentétek, a szét­húzá­sok, s lassan-lassan mind szűkebb lett a program. Olyan hangok hal­lat­szottak, hogy miért nem lehet táncolni, sört inni, miért nincs fotel. Kijelentettem, hogy ez nem kocsma, hanem klub, amely egy olyan zenei műfajnak ad otthont, amivel meg kell ismertet­ni a nagy­közönséget. Mert az azt sem tudja, hogy mi fán terem a jazz, s állítom, még ma sem tudja. Mindig az volt a célom, hogy pódi­umművészetté avassam a jazzt s elválasszam a tánc­zenétől. Először meg akartuk határozni a jazz fogalmát Ma­gyarországon. E célból ren­geteg embert, zenészeket, zeneszer­zőket, újság­írókat, kritikusokat hívtunk össze. Ki akartam ug­ratni a nyulat a bokorból, hogy koncertzenévé minősüljön a jazz, emelkedjen ki a mű­vészetek sokaságából a maga néger alapú zeneiségével, mivel én a négereket tartom az igazi jazz-zenészeknek.

• És sikerült a kísérlet?

-   Nem. Sokan eljöttek, de olyan sületlenségeket beszéltek, hogy abból semmi értelmes nem kerekedett ki.

• Mi lett aztán a klub sorsa? Miért szűnt meg?

-   Fokozódtak az ellentétek, sokan ellenezték azt a szoros fe­gyelmet, amit tar­tottam. Erre kiléptem: dühös lettem, hogy ilyen ostobaságokon bukik meg egy ügy, hogy van-e fotel. Nél­külem még tovább működött egy rövid ideig a klub. Velem megpróbálkozott egy másik szervezet a Kertész utcában, az meg anyagi okok miatt - nem tudták kifizetni a ze­nekarokat - maradt abba. Ezzel megszűntem klubot ala­pítani, éltem a magam belső jazz éle­tét. 1967-ben az aktív zenélést is abba­hagytam, utána már csak az OSZK stúdióban taní­tottam.

• Pedig ekkor még nem volt olyan idős, ami a visszavonulást indokolta volna.

-   Lehet, hogy nem indokolta volna, de már elment a ked­vem. Szakadék kelet­kezett köztem és a többiek között, akik nagyon rámentek az anyagi haszonra; én pedig, noha soha nem voltam gazdag ember, a zenét helyeztem előtérbe és csak az­u­tán néztem meg, hogy esetleg fizetnek-e érte. Akkor is elmen­tem vidékre jazz­napokat szervezni, amikor semmit nem kap­tam érte. Megelégedtem az úti­költ­ség­gel.

• Mégiscsak fontos döntés az, hogy valaki felhagy az aktív muzsikálással.

-   Őszintén megvallva olyan volt már ekkor a helyzet az As­toriában, hogy az embernek elment a kedve a játéktól. Olyan kívánalmak jöttek, amiknek én nem óhajtottam eleget tenni. Nem volt lehetőség semmiféle alkotásra, improvizálásra, nem tudtam a zenei mondanivalómat kifejteni, a zeneiségemet kiél­ni. Például tvisztet kellett volna játszani.

• Ehhez képest a háború előtt nagyobb szabadsággal rendel­keztek a zenészek?

-   Ó, persze. Komoly műsorok, koncertek voltak, tág lehetőség nyílott a hang­szerelésre. Össze sem lehet hasonlítani. Az egy más irány volt. Jó! Meg kellett szűnnie, mert újabb stílu­sok jöttek.

• Most nem lett volna meg a lehetőség, hogy felhagyva a vendéglátóiparral, koncer­tez­zen, zenekart szervezzen vagy akár szólófellépéseket vállaljon?

-   Ehhez már fáradt voltam akkor.

• Lett volna igény rá? Keresték?

-   Kerestek volna sokan, mint ahogy ma is megkeresnek.

• Mindenesetre azzal, hogy kivonult a zenei életből, kritikát is mondott a hazai viszo­nyokról.

-   Mondjuk. Habár nem ítélem el, csak várakozó álláspon­ton vagyok, hogy mer­re kíván ez a zene haladni. A Dáliában én alkotóműhelyt akartam csinálni, s milyen szép lett volna! De nem értették meg a végcélt. Ha valaki nálunk tud, az fölényes lesz. Az olyan átlagos, reális cél, amit én tűztem ki, nem érdekelte őket. Csak az volt az érdekes, hogy ők, csak ők. Vége­látha­tatlan improvizációk, én vagyok a leg­jobb jazz zongorista a világon, nekem lemezt csináljanak, és sok pénzt keressek. Ezzel kimerült minden. Most is.

• Ilyen szomorú lenne a kép?

-   Az én megítélésem szerint igen. Persze vannak kivételek, akik a jazz iránti szeretetből is játszanak, nemcsak pénzért. De hogy ingyen csinálják azt, amit én ingyen csináltam, arra nem hiszem, hogy most egyhamar akadna ember. Vagy ha igen, mondja meg, ki az.

• A muzsikusok között valóban nehéz volna ilyet találni, de ez inkább annak tu­laj­donítható, hogy profibbak lettek, meg­változott a szemléletük, szakmának tartják a jazz-zenélést. Az ügy, a jazz helyzetének istápolása főleg a műfaj köré csoporto­suló klubvezetők, szervezők, jazz­kedvelők állhatatosságán és buzgalmán múlik. Mint ahogyan azt ön tette a Dália-korszak­ban. De azért furcsa – vagy talán tör­vény­szerű? – ellentmondás Kornél bácsi zenei pályafutásában, hogy jóllehet a harmincas évek közepétől vonzódik a jazzhez, s a magyar jazz egyik úttö­rőjének tekintik, so­hasem volt független, koncertező jazzmuzsikus.

-   A hivatásos időszak alatt nem lehetett kifejezett jazz szá­mokat játszani. Pedig mi megtettük, bőven improvizáltunk, amerikai és más jazz szerzeményeket is előadtunk, s azt mond­ták, nagyon jól. De az mégsem mehetett állandóan. Ha a ven­dég magyar nótát kért, akkor nem válaszolhattunk egy Kenton-darabbal!

• Az sohasem merült fel, hogy zenekart alapít?

-   Aki már volt zenekarvezető, az tudja, hogy rettenetesen hálátlan feladat. Még három embert is nehéz összetartani. 1939-ben, az akkori Angol Parkban meg­pró­báltam, de rájöttem, nem érdemes.

• Akkor valójában milyen szerepet játszott az életében a jazz?

-   Ezt egyetlen szóval ki tudom fejezni: az életelemem lett.

• Áttekintve ezt a tekintélyes és változatos életpályát: ho­gyan változtak a jazz­ről alkotott elképzelései az évek során?

-   Megváltoztak a nézeteim, éspedig oly módon, hogy a jazz-zenén mást értek, mint amit eddig értenem kellett. A jazz sze­rintem olyan zenei műfaj, amelyben van tartalmi kon­cepció, amely valamit egyértelműen kifejez mindenki számára, és nem szórakoztat, hanem maradandó élményt nyújt. Nem végeláthatatlan improvizáció egy témára. Nekem a jazz mondjon vala­mit. Olyasmit, amit eddig másfajta mű­fa­jok nem mondtak.

• Hogyan és miként teheti ezt a jazz?

-   Másfajta harmonizációval, másfajta melódiával, másfajta ritmussal, hang­súllyal; mindegy. De valamiképpen mondania kell. Mert az én szubjektív meg­í­té­lésem szerint, ha a jazz így ha­lad tovább – ha egyáltalán halad valamerre –, akkor zsákutcá­ba jut. Mi bizonyos érte­lemben epigonok voltunk, szerettük azt és úgy ját­szani, ahogy hallottuk. Mert az úgy volt jó, erede­tiben. Kisebb válto­z­ta­táso­kat ter­mészetesen végrehajtottam a saját szájízem szerint. Az a lényeg, hogy a kon­cepció legyen az első, amit kifejezek. Hogy ezt milyen esz­közökkel érem el, ne­kem nem volt fontos. A döntő az, hogy atmoszféra legyen kö­rülöttem, mint ahogy mondták is ránk, hogy ilyen atmoszférá­ja kevés zenekarnak van.

• A koncepció tehát egyenlő az atmoszféra megteremtésé­vel?

-   Részben igen, mert a koncepció kiterjeszti a maga atmosz­féráját, amit a kö­zönségnek meg kell éreznie. Mindig is megé­rezték az emberek. Azért jöttek a ze­nészek állandóan hall­gatózni: volt valami különleges abban, amit csináltam. Az egyé­niségnek óriási szerepe van.

• Ön szerint mi tesz egy muzsikust egyéniséggé?

-   A lelkivilága.

• A technika nem számít?

-   Dehogynem, hozzátartozik. Csak túlzásba ne essünk. Például egy név: Phi­neas New­born jr. Tiszta Art Tatum, annak melegsége nélkül. Mint egy gép. Óriási technika, mind a két kézzel, de semmit nem fejez ki. Ha nincs elképzelés, ha nem adja bele úgy az ember azt, ahogy a négerek bele tudják adni... Ők mindent éne­kelve fejeznek ki, hiszen innen indult ki tulaj­donképpen minden. Énekelnek a bajaikról, örömeikről, a nagy eseményekről, mindenről. Innen a blues is. Ezt kel­lene tovább vinni valamerre. Csak technikával az ember nem juthat sokra. Máshol kell ezt keresni. Abban, ami az ember legbensőjéből jön fel. És még valami, ami­nek beismerésére nem hajlandók a pedagógusok: a harmóniáknak önálló életük van, amely szer­vesen összefonódik egy bizonyos melódiával.

• Ezt hogyan kell érteni?

-   A jazznek két dimenziója van: egy lineáris ez a dallamve­zetés, és egy ver­ti­ká­lis ezek a harmóniák; szerintem a vertikális majdnem fontosabb, mint a lineáris. Sok vitám volt erről tanártársaimmal a jazztanszakon, mert azt állítom, hogy a har­móniáknak éppen olyan funk­ciójuk van, mint a melódiáknak. Tehát egy domináns szeptim akkor is az, ha nem melódiának játszom vagy nem bontom fel, hanem egy­szerűen leütöm. Összetételénél fogva így funkcionál, függőlegesen, anélkül, hogy hozzátartozna valamihez. Mindegy, hogy hova oldódik fel, ez maga egy harmónia, amely nekem azt mondja, hogy ő egy domináns szeptim. Ha nem oldom fel, akkor feloldatlan marad. Külön fejezet az, amikor van egy motívum – tegyük fel, hogy előjegyzés nélkül –, amelynek részeiből ki lehet halla­ni a funkciót. A funkcióból meg lehet ítélni, hogy ez domináns. A hangzat hangjaiból ki lehet hal­la­ni, hogy a domináns akkord hangjai túlsúlyban vannak, tehát nem lehet egyér­telműen állí­tani, hogy ez tonika, vagy kétes, netán kettős funkció. Ez az egyik él­ményt nyújtó té­nyező, ami más zenében is megvan, de a jazzben mégsem olyan. Ahhoz, hogy ez a játékmód élményszerűen hasson, kell egy olyan téma, amely elég komoly ahhoz, hogy a jazz is ki tudja fejezni, és egyértelműen fejezze ki az em­bereknek, tehát hogy odafigyeljenek. Hogy aztán a téma mi és mit akar kifejezni, erre megint csak Kentont tudnám idézni meg June Christy-t, aki elénekli a tükör előtt, hogy ő most öregszik. A zeneszerző dolga, hogy éreztesse, ha nem is tuda­tosítja azt, hogy a darabnak van hangulata, koncepciója.

• Vajon a zene effajta elméleti megalapozottságából mit vesz észre a közönség?

-   Ezt nem vagyok hajlandó figyelembe venni. Amióta a vilá­gon zeneirodalom van, a be­fogadás mindig nehézségekbe ütkö­zött. Ma is vannak olyanok, akik még Wagnert sem értik. Értsenek az emberek a zenéhez, nemcsak a zeneszerzőnek kell kö­zelednie, hanem fordítva is. Mindig dühös vagyok, amikor ar­ra hivatkoznak, hogy valami nem a közönségnek szól! Hát kinek?! De nem minden zene alkalmas arra, hogy a képzetlen fül rögtön befogadja.

• Visszavonultan él egy budai lakásban, de még mindig in­tenzíven foglalkozik a zenével, a jazz-zenével is. Ha összegezni akarná, mit tartana pályafutása leg­na­gyobb eredményének?

-   Elég nehéz meghatározni. Telítve vagyok. Nem tud olyat feltárni a zenében, ami nekem teljesen újnak hatna. Amit csi­náltam, azzal nem vagyok megelégedve, mert az életem hama­rabb jár le, mint az a terv, amit magam elé kitűztem.

• Mit tartalmaz ez a terv?

-   Azt, hogy olyan zenészeket tudjak felnevelni, akik a leg­magasabb polcra helyezhetők. Ez nem fog nekem sikerülni.

• Milyen zenészekre gondol?

-   All-round, mindenhez értő muzsikusokra. Akik, ha kell, tudnak oktatni, van tematikájuk, képesek koncertezni vagy egy operaénekest kísérni. Univerzális, majdnem zeneakadémiai szinten. Ehhez igyekszem most egy nyugatnémet kiadó meg­rendelésére kidolgozni az egy­séges, átfogó tananyagot.

• 72 évesen milyen tanácsokat adna a mai fiatal muzsikusok­nak?

-   Nem tudom, illetékes vagyok-e arra, hogy tanácsot adjak, mert ismervén a magyarországi muzsikus-pszichológiát, az, aki bizonyos kort megért, nem lehet modern. Ha mégis meghall­gatnának, egy tanácsot tudnék adni: hogy a bizonyos tartalmi koncepció felé ami beszél­ge­tésünk magva volt próbáljanak haladni. Hogy más legyen már a jazz, ne csak az improvizá­ciók tömege. Mert az improvizáció önmagában nem fejez ki semmit. 1963-ban a bledi jazz­fesztiválon John Lewis, a Mo­dern Jazz Quartet vezetője és zongoristája is ezt mondta: a tar­talmi kon­cep­ció­nak még az improvizációt is alá kell rendelni.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)