KŐSZEGI IMRE

1944

A vezető magyar dobostriász - Kovács Gyula, Kőszegi Imre, Jávori Vilmos - kö­zépső tagja. Zenét korán kezdett tanulni, majd áttért igazi hangszerére, és az OSZK stúdióban majd az NSZK-ban folytatta a tanulmányait. Jazzt Pege Aladár együt­tesében játszott először 1964-ben. A kitűnő bőgőssel még több ízben dolgozott és szerepelt külföldi fesztiválokon. Tehet­sége gyorsan kibontakozott, s az évek so­rán a leg­fog­lalkozta­tottabb magyar dobossá vált. Játszott többek között Kovács Andor, Szakcsi Lakatos Béla, Csík Gusztáv, Gonda János, Szabados György e­gyü­t­tesében, legújabban pedig a Supertrió és a Saturnus zenekar tagja. 1975-től vezeti saját zenekarait, amelyek különleges hangszer-összeállítá­saikkal tűntek ki. Nem­zetközi együttesével, amelyben neves mu­zsi­kusok játszanak, rendszeresen turnézik Nyugat-Európában. Sokoldalúságára jellemző, hogy igazi stílusai a hard bop és a modern swing mellett a rock és a free zenében is ottho­no­san mozog.

(Fotó: magánarchívum)

• Ma már nem ritkaság, de 1975-ben még nem volt bevett gyakorlat, hogy dobosok saját együttest alakítsanak. Önt va­jon mi indította erre?

-   Akkoriban Pege Aladár együttesében játszottam; ő ki­ment külföldre zenélni, mi itt maradtunk nélküle. Két le­he­tőség kí­nálkozott számomra: vagy elmegyek egy zenekarba, amely már kitaposott egy ösvényt; vagy pedig megpró­bál­kozom azzal, hogy saját név alatt szervezek együttest. 1975-ben ezt a másik lehetőséget vá­lasztottam. Olyan zenét sze­rettem volna játszani, ami hozzám áll közelebb, és olyan embereket gyűjtöttem ma­gam mellé, akik fiatalok voltak, még nem álltak semmilyen be­folyás alatt. Büszkén mond­ha­tom, én próbál­koztam meg az­zal, hogy olyan fiatalokat foglalkoztassak, akiknek még nem volt nevük. Ennek voltak hátulütői is, mert hiányzott a rutin­juk, viszont egy-két év múlva már mindenki vitte őket.

• Ez volt a Kőszegi Rhythm and Brass.

-   Ez. Fölmerült, hogy csinálni kellene egy zenekart, a­mely­ben az ütőhangszerek domi­nálnak. Az volt az érdekes­sége, hogy se zongora, se bőgő nem volt benne, csak trom­bita, sza­xofon és három ütős. Még külföldön is emlegetik a mai napig. Nagy sikerünk volt, nyugaton is szerepeltünk. Elkezdődött az a folyamat, amely mindmáig tart. A zenekar később különböző formációkban játszott egészen 1979-ig, akkor nemzetközi ban­dát alakítottam, amelyben Jack Gregg, Zbigniew Na­mys­lowski, Suleiman Hakim játszott többek között. Komoly turnékat bonyolítottunk le Franciaországban, az NSZK-ban, Hollandiá­ban, Dániában, Ausztriában; rádió­fel­vételek, lemez készült ve­lünk. Ez már szép nemzetközi sikernek könyvelhető el.

• A zenekar-alapításnak és -szervezésnek elsődleges felté­tele, hogy sikerüljön alkalmas partnereket találni. Ön milyen szem­pontok szerint választja ki társait?

-   Elsődleges szempont, hogy az a zene illetve irányzat kö­zel álljon hozzájuk. Nehéz dolog a zenekarosdi, olyan lutri, mint a házasság. Azokat a zenészeket hívom általában a ban­dába, akiket szeretek, s akikkel tudok játszani. Mert ez csa­patmunka, úgy nem lehet és nem is akarok zenélni, hogy én vagyok egye­dül, s ők meg kísérnek. A zenekarnak meg kell szólalni: jó nó­ták, jó hangszerelések kel­lenek; azon belül mindenki annyit szólózik, amennyit akar. Nincs is előre meg­beszélve, hogy ki mennyit játszik és mikor következik, ez mindig a pillanatnyi ér­zéstől függ. És gondolom, a jazz­nek is ez a lényege: a szabad­ság és a pillanatnyi érzés.

• Lehet, hogy azért, mert a megtett út kötelez, de azt hi­szem, inkább egyé­niségéből kö­vetkezően Ön jelentős kez­demé­nyező szerepet vállal a magyar jazz­életben: igyekszik stabil, koncepciózus, komoly zenekarokat szervezni, ami sok vesződséggel jár. Ugyanakkor elég sokszor feltűnik más for­mációk­ban is, s szinte nincs olyan muzsikus a hazaiak közt, akivel ne játszott volna együtt vala­mi­féle­képp. Mi az oka ennek a hogy sportnyelven fogalmazzak sok­érintős moz­gásnak?

-   Ez nemcsak velem van így, hanem mindenkivel. A jazznek nincs olyan piaca, mint a rocknak, ezért nagyon ne­héz megélni belőle. Magyarországon csak egy-két embernek sikerül töb­bek között nekem -, tehát nem panaszkodhatom, mert évente legkevesebb két külföldi utam van, ami min­denféleképpen so­kat számít. Ezen kívül itthon is mindenütt játszom, ahol csak lehet. Hat éven át tanítással pótoltam az anyagiakat, aztán hál' istennek annyi dolgom lett a jazzben, hogy azt lemondtam, csak ezzel foglalkozom, megpróbálom minden energiámat erre fordítani. Mert azt mondanom sem kell, hogy bármit csinál az ember, az mind elvonja ettől; s ha csak ezt csinálja egész nap, még az is kevés. Nem lehet öt perc szünetet tartani, ál­lan­dóan benne kell lenni, utazni, játszani minden nap. Ez élteti az em­bert; s most nem az anyagiakról beszélek. Ez borzalmas fogas­kerék, amiben morzsolódik az ember de ekkor él. Ha egy kicsit is kiesik, az már baj. Nem beszélve arról, hogy ez folyton fejlődő ze­ne, minden nap jön valami új, s ha valaki nincs ben­ne, akkor nagyon ne­hezen képes bepótolni a lemaradást. Egy­részt ezért játszom mindig új emberekkel, másrészt mindig van­nak olyanok, akiket esetleg nem ismerek, akik jobban inspi­rálnak. Van egy pár ember, akikkel nagyon szeretek játszani, de annyira ismerjük egymást, hogy ha rájuk nézek, azt is tu­dom, mit ebédeltek. Ha hiányzik az in­spiráció, ha nem ka­pok újabb impressziókat, mert ismerem, mi fog következni, akkor egy idő után vendéglátóvá megy vissza a dolog. Ab­ban az érte­lemben, hogy akkor nem jazz-zenét játszom, ha­nem jazz-szerű valamit, aminek olyan a ritmusa, de semmi nem következik belőle.

• A gyakori váltás viszont az elmélyült munka ellen hat, nem teszi lehetővé, hogy jobban megkomponálják, rész­le­te­sebben kidolgozzák a számokat. így na­gyobb szerep jut az esetleges­ségnek.

-   Kétségtelen, hogy ez annyi hátránnyal jár, amennyi előn­nyel. És pontosan ez a hátránya. Ezt most kicsit más­ként ér­zem, mert nemzetközi együttesemben olyan szólisták fújnak, mint Suleiman Hakim, akivel másfél órás próba után indul­tunk egyhónapos turnéra. Pl. Namys­lowski mindjárt úgy játssza a számot, ahogy más két év múlva játszaná. S ehhez mi is felnőttünk már.

• Beszéltünk az emberekről, beszéljünk most a muzsi­káról is. Ön sokféle stí­lusban játszott, olykor a szerint, ahogy a kö­rülmények hozták. Hogyan tudná körül­írni azt a zenét, ame­lyet igazán szeret, vagy szeretne előadni?

-   Amikor muzsikálni kezdtem, meg akartam váltani a vi­lá­got, olyan zenét akar­tam játszani, ami lehet, hogy a kö­zön­ség­nek nem tetszik, de az enyém. Ez nem megy. Ez csak egy-két embernek sikerült, akik viszont a jazz alapkövei let­tek: Monk, Ornette Coleman és a többiek. Mindig voltak út­törők, akik be­vezettek bizonyos dolgokat, amelyek előbb szokatlanul hatot­tak, de aztán elfogadták, és ők lettek a na­gyok. A többi tíz-vagy százezer ember ezt variálja. Meg­győ­ződésem, hogy újat különösen innen, Kelet-Európából nem lehet kitalálni. Az amerikaiak a mai napig tartják a jazz-hegemóniát. Európa most már fölzárkózott ugyan, sőt bizo­nyos dolgokban meg­előzte Amerikát, de a parázs, a tűz ma is ott van.

• Sokan osztják ezt a véleményt. Mások viszont éppen a jazz által kevésbé érin­tett or­szágoktól, Japántól, Indiától, Ke­let-Európától, a Szovjetuniótól várják a mű­faj megúju­lását, ott látnak még olyan tartalékokat, „őserőket", amelyek to­vább vi­hetik a jazzt más, nem amerikai irányba.

-   Nekem nem ez a véleményem. Én gyakorló muzsikus va­gyok, kint járok, lá­tom és hal­lom, hogy mi van. Nagyon sok fekete amerikaival játszottam, be­szél­gettem. Nem va­gyok már olyan elfogult, mint voltam, de higgye el, hogy bi­zonyos hang­szereken még mindig ők az urak. A zongorának például nagyobb irodalma van Európában, mint Amerikában; nem véletlen, hogy a legtöbb ismert európai zenész zon­go­rista. Dobos már jóval kevesebb van, mert a dob tipikus jazz­hangszer. A zongorista elvégzi az iskolákat, megszerzi a ké­pesítést, egy amerikai zon­gorista sem tud tőle többet tech­nikailag. Az már egyéni dolog, hogy milyen hatások érik, mivel kezd foglalkozni aztán. A dobnál ez egészen másként van, mert amit Eu­ró­pában taní­tanak, az ettől eltér: más ak­centus, más kézrend... Már a hang­szer tanulásakor problé­mák vannak, hogy jazzt játszhat-e az ember vagy nem.

• Kicsiben hasonló a helyzet Magyarországon is: rengeteg a zongorista, de kevés a trom­bitás, a pozanos vagy a jó dobos. De ez még mindig nem igazolja meggyőzően, hogy lehet-e kü­lönbséget tenni fekete és fehér jazz között.

-   Az arány már módosult, de nézzen meg egy fekete sporto­lót, egy futót vagy bokszolót. A mozgáskultúrájuk, rit­musuk sokkal összetettebb. Ez születéssel jár, az ember vé­ré­ben van. Nem véletlenül mondják, hogy az amerikaiak swingelnek, az európaiak pulzálnak. Ez a ritmus­probléma ugyanakkor szinte megfo­galmaz­ha­tat­lan. A jazznek a ritmus a leglénye­ge­sebb ré­sze, s ez a zongoristára és a szaxo­fo­nos­ra is vonatkozik. A rit­must én nem a dobra értem. Ha például lenne olyan lejátszó berendezése, amivel pl. Cannonball Adderley játéka alól ki­szűrné a dobot, tapasz­talhatná, hogy mennyire ritmikusan ját­szik a szaxofonon, szinte táncolni lehetne rá. A tánc persze csak példa itt. Ez úgynevezett fra­zírozási kérdés: ahogy meg van ütve, ritmusban, ez még ma is szinte amerikai specialitás. Az európaiak csak azért rúgtak labdába, mert valami mást csi­náltak. Ez a hangszín, sound, amilyen Gar­barek meg az ECM, az európai közízlésnek job­ban megfelel.

• Amit az előbb mondott a ritmusról, az már nem a bőr szí­nével, hanem a dob funk­ció­jának értelmezésével van kap­cso­latban. A Jazz Forum, az IJF magazinja 1977/3-as számát en­nek a hangszernek szentelte, és több muzsikushoz intézett kör­kérdést a dob szerepéről, a swing jelentéséről. Az össze­állításba Magyarországról egyedül ön került bele, s úgy nyi­latkozott, hogy nem lát lényeges különbséget a dob és a töb­bi hangszer között egy zenekarban; a dobon ugyanúgy kell játszani mint bármely hangszeren, s éppen ez adja majd a kü­lönbséget. Mint mondta, az ön számára a blues alapvető ze­nei, a swing alapve­tő ritmikai érzés, de tágabb értelemben természetesen mindket­tő magát a jazzt jelenti.

-   Ezt ma is szóról szóra állom. Ha ugyanott fellapozza Jack DeJohnette véleményét, akkor láthatja, hogy szinte tel­jesen egyezik az enyémmel, holott akkor még nem is is­mer­tük egy­mást. (Tavaly játszottunk egymást követően egy fesz­tiválon, és jó barátságba kerültünk.) Johnette már az új nem­zedékhez tar­tozik, szemben a régiekkel, akik úgy kezdik: a dob a zenekar motorja, alapja, hátul hozza a négyet stb. Ez rendben van, de csak egy pontig. Azután még van rengeteg pont, ami még a dob szerepe, illetőleg ugyanúgy vonatkozik a többi hangszerre, mint mondtam. Ez a fogalom jó pár éve elmosódott, mint ahogy a labdarúgásban is elmosódtak a posztok, mindenkinek mindenütt helyt kell állnia. Fel­bo­rul­tak az alapfunkciók pél­dául, hogy a 2-4 a lábcsin –, mint törvények megszűntek. Min­den­ki egyenlő, a dobosnál is hal­lom, hogy zenél. Más szemmel, más felfogásban. Azó­ta is­mét hallottam Johnettet. Négyen játszanak, zongorista nél­kül. Totális zene: valami nagyon kemény dolog szól, ami már a free határát súrolja, a következő pillanatban meg leül a zongorához, és gyönyörű ak­kordokat fog, vagy melodikán a két szaxofonossal fúj harmó­niákat... Egyedülálló, én ezt tartom a mai maxi­mum­nak. Mint­ha fekete-fehér tévé után színeset néznénk.

• Ez a más felfogás nyilván arra utal, hogy a dob kiszaba­dult egyoldalú kísérő funkciójából, a többivel egyenjogú hang­szerként vesz részt a zenei folyamatokban, és gyakran elszakad a hagyományos ütembeosztástól. Ugyanakkor az új zenei kon­cepciót követő dobosok magát a hangszert is for­mabontó mó­don kezelik, inkább hangforrásnak tekintik, sok egyéb eszköz mellett. Önt nem érintette meg a vágy, hogy ilyesmivel kísérle­tezzen?

-   Azok, akik teljesen elszakadtak a hagyományos formák­tól, azt hagyományos hangsze­rekkel már nem tudják kife­jez­ni. Ezért próbálnak meg mindent. Lehet, hogy én ilyen szem­pont­ból picit konzervatív vagyok, de nem akarom a világot megvál­tani, nem ilyen formában kísérletezem. Éppen volna olyan öt­letem, hogy egy zsák borsót a dobra öntök, de nem látom értel­mét. Ezt már jazz-kortárszenének nevezhetnénk, ami más. A jazz, ha jazz, akkor maradjon jazz. Ezeket a for­mákat meg­tartva is lehet modern, mai zenét játszani.

• De ön sem tartotta meg mindig ezeket a formákat, hiszen a hetvenes évek első felében Szabados Györggyel is játszott, sőt közreműködött Esküvő című lemezén. Mai szemmel ho­gyan látja ezt a kapcsolatot?

-   Előre kell bocsátanom, hogy ma már utálom a free ze­nét, és nem tartom sem­minek, mert rengeteg kamu van ben­ne. Né­hány ember őszintén csinálja, de a leg­többje sarlatán. Hazud­nék viszont, hogy ha most, miután már nem szeretem és nem csiná­lom, azt mondanám, nekem rossz volt az az időszak. Nem. A Szabados-le­mezt a mai napig is az egyik legjobb jazzle­meznek tartom, amit Magyarországon kiadtak. Ha nem a legjobb­nak. Én ott nagyon sokszor nagyon jól éreztem magam, na­gyon szabadnak, s volt egy-két pillanat, amikor a legjobban éreztem magam itt­hon. De volt, amikor ennek a fordítottját éreztem.

• A Szabados együttesben mennyire volt más szerepe, mint saját zenekaraiban? Végtére is az a zene, a maga fol­k­lo­riszti­kus, a kortárs zenéhez kapcsolódó fogan­ta­tásával, avantgárd eszközeivel alapvetően különbözött attól, ahogyan ön akkori­ban a jazzről gondolkodott.

-   Azért érezhettem jól magam ott, mert attól függetlenül, hogy nem az én zené­met játszottam, mégis azt doboltam, amit éreztem vagy tudtam. Szabad kezem volt. Érzésben azt játszot­tam, amit én játszom, csak a stílusban ahogyan meg­nyilatko­zott volt olyan, ahogyan kellett. Ezért tartottam azt őszinté­nek. Ha ezt nem érzem, és csak csörömpölök, mert oda az kell, az is jó, akkor azt mondom, hogy az hazugság.

• Úgy gondolja, hogy részvétele a megszokottnál intenzí­vebb volt a zenében?

-   Igen. Amikor fölvettük a lemezt, adva voltak bizonyos té­mák, s az impro­vi­zációk szemben azokkal, amiket mosta­ná­ban játszunk, ahol azért megbeszéljük, ki kivel játszik, s milyen harmóniákat teljesen az érzelemre mentek ki. Az arran­gement a témából és egy ívből állt. Ez volt a lényeg: ívekben be­széltünk, és nem periódusokban. Ezt az ívet szinte a semmi­ből építettük fel; fölmentünk egy ma­xi­mumig, s on­nan már csak le kellett vezetni, hogy aztán megint meg­szó­laljon a téma. Itt is volt bizonyos rend, de az érzelmi fe­szült­ség és a csúcs domi­nált. Ez volt a koncepció az egész leme­zen, s ezt úgy kellett el­érni, hogy egymást fokozzuk. Ez elég nehéz nyelvezet.

• Amit ma játszik, az mennyiben különbözik ettől?

-   Érzelemben hasonló. Csak nagyobb rend van, így a kö­zön­ség nem érzi annyira vadnak.

• Játékában most mit tart fontosnak: a technikát, az érzést, a díszítést, a pontos ütemtartást, a gyorsaságot, vagy mit?

-   Látszólag ez mind fontos, s az embernek mindnek bir­toká­ban kell lennie. Szá­momra a legfontosabb: maga a zene, maxi­málisan részt venni abban, amit játszom. Felrúgni akár pontos­ságot, technikát, hangokat a „feeling" (érzés) miatt. Akár swing, akár free, mindegy: szintézisben kell lenni a zenével.

• Nincs ebben ellentmondás? Ön zenekarvezető, de amit el­mondott, az al­kal­mazkodást kíván.

-   Éppen ez igazol engem. Úgy képzelem el, hogy hátul ülök, fogom a gyeplőt és két kanca pl. két fiatal szaxofonos húz­za a szekeret, s közben még ott van a bőgős vagy a zon­gorista. Az egészet négy gyeplőn fogom, irányítom, mikor milyen gyor­san kell haladni, akár egy féket behúzni, mert elsőbbségadás kötelező táblával találkozunk, aztán fel­gyor­sulni és ez a sze­kér nyer egy versenyt, mert a négy ló együtt megy, de egy valaki fogja a gyeplőt.

• Persze, Jack Gregg vagy Namyslowski nem annyira fiatal „kancák".

-   Ezt most idézőjelben mondtam. Amennyivel idősebbek, általában annál rutinosabban játszanak. Ezeket az embereket ilyen szempontból már nem kell irányítani. Hanem meg­je­lenik a műsorpolitika, ami az irányítás után a második leg­fonto­sabb. Ez azt jelenti, hogy felállunk, szétmegy a füg­göny, s én bemondom, mivel kezdjünk. Lehetne mással is, de nem. Ez bor­zasztó nagy rutin, adottság; hál' istennek ne­kem megvan. Nem vagyok persze téved­he­tetlen, de akkor adódnak különbö­ző lehetőségek. Tudniillik én úgy szeretek játszani, hogy a kö­zönség tapsol, ráadást követel, és a szé­keken ugrál. Meg kell nyerni a kegyet, az a lényeg, hogy a teremben vagyunk ötszázan mi öten, ők 495-en, nincs zenekar meg közönség, hanem együtt, ahányan vagyunk jegyszedőkkel meg vécés nénikkel -, s velük csinálunk két órán át valamit. Ez közös, ők ugyanúgy csinálnak velünk: bekiabálnak, csettintenek, tapsolnak stb. El­kezdünk egy sz­ámot, látom, hogy jó, akkor abba az irányba megyünk: egy ballada, egy gyorsabb szám, egy dobszóló, két szaxofon, szóval színesen, mert ez nagyon fontos. De ha nincs az a hatás, akkor változtatunk. A fő, hogy megtaláljuk a közös nevezőt és azt végigvigyük, lehetőleg fokozzuk, újabb bom­bá­kat vessünk be, hogy a végén ismétlés legyen belőle.

• Miért ennyire fontos a közönség reagálása?

-   Azért, mert akkor én is jobban játszom. Magammal szú­rok ki, ha a kö­zön­ségnek nem tetszik. Ugyanannyi pénzt kap­nék, ugyanúgy hívnának, de engem in­spirál a legjobban, és ak­kor érzem magam igazán jól, ha látom, hogy tetszik, amit csi­nálunk. Minél jobban tetszik, annál jobban játszunk, de ez fordítva is áll. Ez az egyik fontos szempont. A másik üzletileg jön számításba. Mert jazz ide, jazz oda, ez is ven­déglátó zene valahol. Az emberek befizetik a pénzt, azért akarnak valamit hallani, jól akarják magukat érezni, s ez olyan zene, ami felsza­badít, kikapcsol. Például egy diák be­fizet húsz forintot, beül, volt egy rossz napja és a zene el­andalítja. Nem ért hozzá, nem is kell értenie, itt nem úgy van, mint az operában, ahol partitú­rából nézik, mit éne­kel­nek. De megérte, mert jó volt. Vagy el­szomorítja egy bal­lada, vagy nevet, mert a szaxofon viccesen csicsergett. Ez a lényeg, hogy hatást tudjunk elérni, és jól érez­zék magukat az emberek.

• Szórakoztatózenésznek tartja magát?

-   Bizonyos fokig. Lehet, ez homlokegyenest elüt attól, hogy jazz-zenész va­gyok, de én ezt egynek érzem. Igen, fontos a ha­tás. Mint egy jó filmnél, ami na­pokig foglalkoztat és gondol­kodom rajta.

• Kell, hogy gondolkozzanak a zenéjén, vagy inkább érez­zék?

-   Érezzenek rá, illetve később gondolkodjanak is el rajta. Én úgy veszem ezt az egészet, mint egy közös ügyet. Jazz-ze­nész vagyok, tehát ebbe a karámba tartozom, mint az a pár tízezer ember, aki Magyarországon ezt a zenét szereti: és ezt együtt kell csinálni, hogy mindenki jól járjon. Én nem va­gyok az a fajta „művész", aki lejátssza a magáét, és nem érdekli, ho­gyan fogadja a közönség. Én minden egyes kon­certen megküz­dök azért, hogy amit csinálunk, az maradandó legyen, azon el­gondolkozzanak, és eljöjjenek a következő koncertre. Ezt az ügyet akarom szo­l­gálni ezután is.

• De hát minden igazi művészet arra törekszik, hogy has­son, hogy gondolatokat ébresszen. Mi adja akkor a jazz sajá­tos­ságát?

-   El lehet mondani - ahogyan a könyvek írják -, hogy a jazz korunk im­pro­vi­zatív zenéje, és a többi. Valójában ennél sokkal több. Épp talán azokból a kis mozzanatokból áll össze, amiket eddig elmondtam: hogy érzelmekkel hasson az ember, amiket ő átérez. Egy zenész azért jazz-zenész, mert akkor ezt nyilván átérzi és csinálja, már aki igazán jazz-zenész. És ha az ember látja, hogy a közönségből egyesek ugyanúgy gondolkodnak, akkor ez... majdnem olyan, mint egy vallás. Mintha egy szek­tában lennénk, van párezer em­ber, akik találkoznak, és közös a nyelvük. A jazz olyan tá­bor, aminek közös nyelve van. Ze­nésznek is, közönségnek is. A zenész feladata az, hogy a szín­padon legye, s a hang­szereket megszólaltatva közöljön dolgo­kat; a közönségé meg az, hogy ott üljön, és esetleg becsattog­jon, kiabáljon, sírjon vagy mo­solyogjon. Ez ugyanaz. Nekem ugyanolyan, vagy még na­gyobb művészek ők. Ezt fontosnak tartom.

• Magyarországon milyen nagy ez a tábor?

-   A lemezek eladási példányszámából ítélve 15-20 ezer, eset­leg több.

• Nem kicsi ez a szám?

-   Elég. Ez a zene annyiban különbözik a többi kommersz ze­nétől, hogy ehhez tényleg el kell mélyülni, amihez más életvitel szükségeltetik. Ezt nem kívánhatja az ember egy múmiától, aki mondjuk vasutas tisztviselő volt, mert neki más az életvitele, ő az Akácos utat hallgatja. A jazz sohasem lesz olyan populáris, mint egy Korda- vagy Záray-Vámosi- lemez; s ez így van rend­jén, nem ez ellen kell hadakozni. Érjük be annyival, hogy ez mindig egy szűk réteg zenéje volt, van és lesz, mert sokkal intel­lektuálisabb és gondol­ko­zásra késztetőbb, mint az említettek. Ha megnézi, hogyan alakult ki a zene, akkor azt látja, hogy először volt a rit­mus, aztán az ének, majd feltalálták a hang­szereket. Ennek a lé­nyege az, hogy ha megköze­lítem azt a hangzást, mintha be­szélnék, akkor lesz az emberi, eredeti. Nem utánozni kell a zenének a beszédet, hanem olyan érzelmi töltést hor­doz­nia. Csak épp esetleg a nád és a levegő segítségével jön a hang.

• Néha meg a dob segítségével.

-   Igen, a dobot is lehet olyan magas fokon művelni, hogy az éljen. Sok dobosra mondják, hogy jó, mert biztos a tem­pójuk. Ez ma már nem elég. Ettől még nem jazz. A jazzt tartom ezért az emberhez legközelebb álló zenének, mert magát mondja a hangszeren keresztül. Azt mondta: süt a nap. Igen? Köszö­nöm. Meleg van. Értettem. És ezt kell meg­érez­nie a közönség­nek, mert ez a lényeg. Lehet, hogy túl­misz­tifikáljuk, de leg­alábbis ennek kellene a lényegnek lenni.

(1981)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)