LAKATOS ANTAL

1959

A fiatal generáció egyik legnagyobb tehetsége, virtuóz tech­ni­kájú és invenciójú szaxofonos. 1977-ben, a Ki Mit Tud?-győztes Kisrákfogó együttesben tűnt fel. Ké­sőbb ját­szott Pege Ala­dár, majd Kőszegi Imre együttesében, illetve tagja lett a nyu­gatnémet gi­táros, Toto Blanke zene­karának. 1982-ben megala­pította a Bacillus együttest. A leg­több­ször fog­lal­koz­tatott jazz-zené­szek közé tartozik.

Beszélgetésünkön jelen volt Gárdonyi László, a Bacillus együttes zongoristája is, aki részt vállalt a zenekari kon­cep­ció megfogalmazásából.

(Fotó: magánarchívum)

• Úgy gondolom, nem lesz érdektelen, ha nemcsak a legidő­sebb, hanem a leg­fiatalabb muzsikus is el­mond­ja, hogyan lett belőle jazz-zenész.

-   Először hegedültem, nem is volt más választás, nem akar­tam más lenni, mint zenész. De nagyon rossz hegedűs voltam, s az nem lehetett, hogy én rossz he­gedűs legyek. Aztán egy bará­tomnál egyszer láttam egy szaxofont, amibe belefújtam, és meg­szólalt. Na­gyon megsze­rettem, s kértem a szüleimet, nekem is vegyenek sza­xofont. Ekkor 16 éves voltam. De még kellett he­gedülnöm, nem ment egyszerűen, hogy ab­bahagyom a hegedű­tanulást, és szaxo­fonozni kez­dek. A szaxofont nem vették hangszerszámba.

• A családon belül?

-   Igen. Ott a hegedű volt a hangszer, semmi más. Aztán jár­tam egy szaxo­fon­ta­nárhoz, aki az alapokra megtanított. Las­san abbahagytam a hegedűt. Az első zene­karom rögtön a Kis Rákfogó volt, amivel meg­nyertük a Ki Mit Tud?-ot. Utána fel­vettek a jazz­tan­szakra, de nem jártam végig, mert egy külföldi szer­ződéshez nem járultak hozzá, én viszont úgy éreztem, hogy az fontosabb.

• A Kis Rákfogónak hogyan lett tagja?

-   Ismeretség útján. Az egész ismeretségi körben mindenki zenész, én is ismer­tem őket még korábbról. S hogy szaxofo­nozni kezdtem, ez jó alkalom volt arra, hogy együtt játsszunk. Fel­mentem próbára Lakatos László lakására a József utcá­ban. Ez a környék volt az, ahol az új generáció feltűnt. Mármint eb­ből a zenész­körből. Felmentem, össze-vissza játszottunk per­sze, mert én akkor körülbelül fél éve szaxo­fo­noz­tam, tehát nem tudtam játszani, de azt hittem, jó az. Rendesen pró­báltunk reggeltől estig, s lassan egyre jobb lett, magától kezdett beindulni.

Meghatározták, hogy milyen zenét fognak játszani?

-   Nem. Ismertünk egy-két zenét - Herbie Hancock-ot meg azt, amit a rádióban lehetett hallani -, de nem ismertük, hogy mi is maga a jazz. Inkább jazz-rockot ját­szottunk abban az időben.

• Ezzel kerültek a Ki Mit Tud? megnyerésével az országos fi­gyelem közép­pontjába. Mit jelentett ez a zenekar számára?

-   Nagyon sokat. Nem tudom, abból a szempontból jó volt-e, hogy aztán szét­mentünk, de ha mi akkor együtt maradunk, nagy karriert futhattunk volna be. Úgy értem, hogy nagyon so­kan álltak a hátunk mögött, akik toltak bennünket: az In­terkoncert, az ORI, a Rádió, a Televízió. Mindenki mened­zselni akarta a zenekart. Csak hát nem volt egy ember köz­tünk, aki igazán értett volna ehhez. Ez egy egé­szen más vi­lág, erről semmi fogalmunk nem volt. Egy fél évig még ját­szottunk együtt, aztán én Pege Aladárhoz mentem, aki el­hívott.

• Ma milyennek látja azt az időszakot, azt a zenekart?

-   Jó időszak volt, teljesen felszabadultan történt minden. Nem úgy néztük mint ma, hogy ez mesterség. Nem szabadna ma sem úgy nézni, de azért ez egy mes­terség. Akkor az egész já­ték, meg hülyéskedés volt, azt hittük, hogy csak át­meneti do­log. Nem gondoltuk, hogy jazz-zenészek leszünk, hogy egyál­talán lesz belőlünk valaki. Arra számítottunk, hogy majd elme­gyünk vendéglátózni.

• Ezt tervezték?

-   Persze, végül is ez a normális út egy embernek. Ott, ahon­nan én jövök, az a normális, hogy valaki tanul egy hangsze­ren, leteszi a kategóriavizsgát és elmegy vendég­lá­tózni, esetleg külföldre. Mi meg abban voltunk, hogy jazze­lünk, mert az mi­lyen jó.

• Saját szórakozásukra csinálták.

-   Igen, szórakozásból, s nem azért, mert elhatároztuk, hogy valamit csinálni fo­gunk és koncepció... Semmi ilyen. Játék volt.

• Ettől a Ki Mit Tud? térítette el a zenekart?

-   Engem az vitt a jazz vonalra, hogy Ali elhívott magához. Ez nagy dolog volt, végül is ő a legnagyobb ember Magyar­or­szágon.

• Füsti Balogh Gáborral mennyire volt fontos a kapcsolata? Hiszen a későbbi formációkba ketten mentették át a Kis Rák­fogó hagyományait.

-   Akkor nagyon fontos volt. Még ma is elég sokat ját­szunk együtt. Általában úgy megy, hogy egy ideig játszunk, azután nem.

• Ez miért váltakozik így?

-   Ez a jazz. Szerintem ez természetes, mert meg le­het unni, hogy húsz évig ugyanazokkal játsszon az em­ber. Én egészséges­nek tartom az állandó körforgást.

• Lehet úgy komoly muzsikát csinálni?

-   Egy hét alatt is lehet, ha valakinek van elképzelése és kon­cepciója a zenéről. Ahhoz nem kell évekig együtt játszani.

• Tehát a zene tartalma nem az együttjátszás idejétől függ?

-   Nem. Hanem a ráérző képességtől. Nyitottnak kell lenni a zenésznek, ké­pes­nek arra, hogy átvegye a má­sik gondolatme­netét. Az bőven elég, ha egy embernek van el­képzelése a zene­karban. S akikkel játszik, azok ezt megért­sék, és alávessék ma­gukat ennek. Sokszor előfordul, hogy valakinek van koncep­ciója, de a többi­ek nem értenek vele egyet. így nem is lesz iga­zán jó. Csakhogy itt nincs le­hetőség ar­ra, hogy ezeket az em­be­reket olyanokra cseréljük, akik azt megértik. Ma­gyar­or­szágon húsz zenész van, így nincs arra mód, hogy közülük válogassam ki azt a néhányat, akik a koncepciómat megértik, és száz száza­lékosan megva­ló­sítják.

• Akkor eleve le kell adni az elképzelésekből?

-   Nem kell leadni, hanem úgy kell alakítani, hogy akik van­nak, azok is meg tudják érteni, és el tudják játszani. Olyanná kell formálni a zenét, hogy azt min­denkinek jól essen játszani. Ahhoz, hogy valakiben a koncepció megszülessen, előtte éve­kig kell gondol­kozni. De hogy a másiknak elmagyarázza, ah­hoz elég egy óra. Ha az megérti. Ha ezalatt nem érti meg, ak­kor soha nem fogja.

• De, hogy egy koncepció érvényre tudjon jutni, hogy a zene legalább húsz-harmincszor elhangozzék, ahhoz mégiscsak egy zenekar hosszú távú léte szük­séges.

-   Lehet. Úgy is lehet játszani, hogy egyesek húsz éve játsza­nak együtt, meg úgy is, hogy egy hete. Nem hiszem, hogy csak azok játszanak jól, akik ötven éve együtt dolgoznak. Nem ez az egyetlen lehetőség, és nem ez a legnagyobb gond, hogy nem hosszú ideig ját­szanak együtt.

• Hanem?

-   Ez nem azért gond, mert a zene nem tud kialakulni. Ha­nem egyszerűen nincs elképzelés a zenéről. Jó egy stabil zene­karral dolgozni, de nem elsősorban zenei szempontból. Hanem, mert akkor az embernek van egy fazonja, abban a zenében él, s akkor olyan módon fejezi ki magát. S mivel Magyarországon nagy a keve­redés, az ember többféle ze­nében próbálja kifejezni magát és válik otthonossá. De jobb, ha valamilyen stílusra rá tud állni.

• Kifejezni és otthonosnak lenni azért ez nem ugyanaz.

-   Nem ugyanaz, de nekünk ez mesterség. Ha engem elhív Szabados vagy Beamter Bubi, nekem ott is ugyanolyan jól kell játszanom. Michael Breckernek van egy köre, akikkel játszik, mindig ugyanazt a zenét. Nálunk ezt is kell tudni meg azt is. Ez nem negatívum. Ha az em­bernek van kon­cep­ciója, amit a sa­játjának érez, akkor teljes mértékig önmagát játssza. Viszont Magyarországon sokszor abba a hibába es­nek, hogy ezt minde­nek fölé helyezik, s arról nem szólnak, hogy egy zenésznek be­leérző képességének is kell lennie. Azokról a feladatokról soha nem beszélünk, hogy ha egy másik ember ad egy koncepciót, én azt ki tudjam bontani. Holott e nélkül nem létezik zene, s nem létezik zenész sem. Nemzetközi szinten ez természetes. Alá kell vetni magát az embernek, mint ahogy én is elvárom, hogy aki az én zenémet játssza, alá­vesse magát annak, amit akarok. Én is alávetem magam a másikénak, még akkor is, ha nem ér­tek vele egyet, ha nem érzem magaménak. Stí­lusban akkor is száz száza­lékosnak kell lennie.

• Mintha Magyarországon több muzsikus volna a beleérző típusból, s kevesebb a koncep­ciózusból.

-   Mert nincsenek olyan emberek, akik meghatározzák a ze­nét. Van egy pár, de kevés.

• Tudna néhányat említeni?

-   Szabadosnak van teljesen meghatározott irányt követő ze­néje. Nem tudok töb­bet mon­dani.

• Mi ennek az oka?

-   Nem tudom. Azt nem lehet kijelenteni, hogy nincs rá igény.

• Alkati sajátosság? Vagy más az orientáció?

-   Itt az terjedt el, hogy az a jó, amit az amerikaiak csinál­nak. Ez így van, ezt nem vitatom, de azt nekünk másképpen kellene játszani. Úgysem lehet úgy ját­sza­ni, ahogyan ők.

• Következtethetek-e ebből arra, hogy véleménye szerint nem lehet magyar vagy magyarul játszott jazzről beszélni?

-   Van magyar jazz. A külföldiek felismerik, ha egy ma­gyar zenész játszik. Eu­rópában nálunk játszanak a legjobban úgy, ahogy az amerikaiak. Sok helyütt jártam Európában, de ott nincsenek olyan bőgősök mint Ali, vagy olyan zongo­ris­ták mint Szakcsi. Csak Amerikában vannak ilyen jó ze­né­szek. A baj viszont az, hogy nálunk mindenki alkalmazkodni akar. De nincs kihez.

• Ez önre is érvényes?

-   Igen.

• Pedig pályafutása éppen a fokozatos függetlenedés fo­lya­mata. A Kis Rákfogó után sok mindenkivel játszott, most vi­szont már saját zenekarát vezeti.

-   Most nagyon szeretnék megvalósítani valamit. Kicsit fenn­költen és fel­leng­zősen hangzik, de olyan zenét akarunk, amit idáig még nem csináltak.

• Milyen zene lenne ez?

-   Azzal tudnám jellemezni, hogy nagy erő van benne. Lega­lábbis az volna a jó, ha játék közben olyan jönne le a színpad­ról, amelynek minden hangja leköti az embereket. Mindenkit, nemcsak azokat, akik a blues-t vagy free-t sze­retik. Ez ál­talános zene lenne, ami mindent átölel, ami idáig történt a zenében.

• Tehát nem kötődik egyetlen stílushoz.

-   Nem. Vagyis ez maga egy stílus. Ez egy új irányzat, nem mi találtuk ki, de mi is ezt követjük. Ilyet játszik Arthur Blythe, Lester Bowie és legújabban Miles Davis. Mi egészen másként játszunk, mint ők. A zene nem az; a hozzáállás az. A zene nyilvánvalóan speciális, ránk jellemző. A hozzáállás fo­gott meg ezekben az emberekben.

• S ez eltér attól, ami Magyarországon megszokott?

-   Mostanában az kezd inkább megszokottá válni, hogy mindenki újat akar csinálni. Úgyhogy ez az akarás már nem új.

• Az előbb azt mondta, hogy itt mindenki alkalmazkodni akar.

-   Ez volt mostanáig. Még most is ez van, de a tendencia megváltozott.

• Ez emberekhez vagy korosztályokhoz kötődik?

-   Korosztályokhoz, mert csak a fiataloknál figyelhető meg ennyire.

• Személy szerint kik azok, akik újat akarnak csinálni?

-   Binder, Dresch...

• Ez a mindenki?

-   Igen.

• S ha azt kérném, soroljon fel néhány, 20-30 év közötti jazzmuzsikust, kiket említene?

-   Dés, Másik, Baló, Benkő, Tóth, Füsti, László, Csanyi, Schnéberger, Lattman. Vannak sokan, s ezek mind nagyon jól játszanak, semmi gond nincs semmivel. Csak... Persze nem is kell mindenkinek forradalmárnak lenni. Rossz lenne, ha min­denki a magáét hajtaná.

• Ez a névsor egy korosztállyá áll össze?

-   Igen. Ez a második generáció, ahová mi is tartozunk.

• Melyik az első?

-   Szakcsi, Babos, Kőszegi, Berkes, Vukán.

• Több mint tíz év van a két nemzedék között. Közben nem jött újabb generáció?

-   A közbülső embereket az előző generáció alkalmazta zene­karaiban. Minket is, de bennünk volt annyi erő, hogy elhatá­roljuk magunkat ettől.

• Miért, az rossz volt?

-   Nem volt rossz, de értelmetlen. Kőszegivel például imád­tam játszani, de csak annyi értelme volt, hogy jól ját­szottunk. Úgy játszottunk néha, mint az Elvin Jones zenekar. De ez vé­gül is értelmetlen, mert miért játsszunk mi úgy, mint az Elvin Jones zenekar, amikor az ott van? S az mégiscsak jobban játszik.

• Azért volt értelmetlen, mert amerikai minta után ment?

-   Persze.

• S amit most próbálnak, az nem amerikai minta után megy?

-   Nem. Csak a hozzáállás. A számokat mi írjuk, a zene telje­sen a miénk. A hozzáállás sem úgy megy minta után. Ez benne van a levegőben, csak nem mi vettük észre, hanem az ameri­kaiak. Mint a popzenében a punk vagy a new wave. Ez egy kor­osztály életérzése. Ilyen zenét Európában még nem játszik sen­ki. Ez nem európai zene, mint amilyen például az ECM-vonal. Ez száz százalékig amerikai zene.

• De hát önök Magyarországon élnek.

-   Ezért nem játsszuk azokat a számokat, amit ők. Hogy Ma­gyarországon élünk, nem jelenti azt, hogy több közünk van az ECM-hez. Mert az ECM nem Magyarország zenéje, hanem Nyugat-Európa zenéje, ahol más társadalmi viszo­nyok között egészen más életérzésekben élnek az emberek. Mi olyan zenét akarunk csinálni, ami a mi életérzésünket tükrözi itt és most. Hogy hozzáállásban közelebbinek érez­zük magunkhoz azt, amit az amerikaiak képviselnek, még nem jelenti azt, hogy Amerikára kacsingatunk Európán ke­resztül. Hanem azt, hogy bennünk van egyfajta érzés, amit szeretnénk kijátszani, s ehhez nem elég az ECM, ez más.

• Mennyiben?

-   Vadabb, erősebb, emocionálisabb. Leül az ember ECM-zenét hallgatni és elhiszi, hogy a világ milyen szép. Pedig a vi­lág nem olyan szép, a világ egyáltalán nem szép. Mi még azt sem mondjuk, hogy szép lehetne. A mi zenénk azonban nem pesszimista, inkább lázadás az ellen, hogy miért néz­zünk min­denre úgy, hogy az szép, mikor az valójában nem is szép. A realitásokat keressük. Ez egyfajta nyers hozzáállás, egyfajta vi­lágnézet. Szeretem az ECM-hangot, de most az kell, hogy le­gyen erő felrázni a világot. Természetesen nem fogjuk felrázni, de akarjuk. A korábbi nemzedék az amerikai zenéből átvette a számokat, azt, ahogy játszanak, milyen hangokat fújnak, mi­lyen ruhában mennek ki a színpadra.

• Azért köztük is vannak, akik saját zenéjüket játsszák.

-   Ők is megvalósítják azt, amit éreznek. Azt játsszák, amit akarnak játszani. Ők azt akarják játszani. Ők indították el a jazzt Magyarországon a népszerűség felé azzal, hogy olyan feelingje, érzése volt az egésznek, ami hatott az emberekre. A leg­nagyobb dolog a jazzben a szabadság, a felszabadító hatás, amit az embereknek át lehet adni. Ők ezt nagyon magas szinten folytatták.

• Önök a feelinget is másképp értelmezik, mint ők?

-   Azt nem. A gyökerek azonosak az idősekével. Mi is meg akarjuk tartani azt az érzetet, amit ők éreznek az agyukban és a lelkükben, amikor leülnek a hangszerhez. Azt a nyugalmat, la­zaságot, felszabadultságot.

• Anyagában, hangkészletében, eszközeiben más-e ez a ze­ne, mint a többi?

-   Nem, azon mi nem akarunk változtatni. Teljesen har­mo­ni­kus zene, nem free, nem disszonáns. Átöleli az idáig eltelt időt a dixielandtől a free-ig. Úgy, hogy szabadon nyúlunk ezekhez az eszközökhöz, a stílusjegyek eszközökké válnak a ke­zünk­ben. Nem igazából játszunk dixie-t, hanem úgy, hogy legyen olyan hatás, amely után a free-t kívánja az ember. A kettő kö­zött kontraszt van, s én azt akarom elérni. És mégis egységes ze­ne, a feelingje végig ugyanazt sugározza. Olyan zenét kell meg­valósítani, ami koncepciózus, de ugyanakkor le is jön a szín­padról, nem kell gondolkodni rajta, hogy miért jó, hanem egy­szerűen megfogja az embereket. Nem számokból áll, hanem egy folyamatból, amin ha végig­vis­szük a közönséget, akkor tudjuk kifejteni, hogy mit akarunk. Ez a zene építkezik. Az el­játszásban kell lenni erőnek, nem abban, hogy más hangokat játszunk. Ha erős a koncepció, akkor az átsüt, s nem ilyen kül­sőségekben jelenik meg, hogy milyen hangokat játszunk.

• Honnan jön ez az erő? Miért kell bele erő?

-   Erő nélkül nem lehet igazán jó zenét játszani. Az erő nem más, mint hogy a néző leül és leköti a zene szug­gesz­tivitása, ami arra kényszeríti, hogy odafigyeljen.

• Mi adhatja ezt a szuggesztivitást?

-   Az eltökéltség és a nagy hitünk a zenében. De ebben még amatőrök vagyunk, mert ezt borzalmas nehéz meg­valósítani.

• Kifejezés, erő, szuggesztivitás - valóban más fogalma­kat, kategóriákat használ, mint az idősebb muzsikusok. Ők perió­dust, taktusszámot, ütembeosztást emle­gettek.

-   Ezek zenei eszközök, amikről nem kell beszélni, mert negyven évvel ezelőtt is meg­voltak. Ezt emberi szempontból kell megközelíteni, nemcsak aszerint, hogy milyen hangok van­nak benne. Hanem, hogy mit fejez ki a zene, s nekünk hogyan kell élnünk ahhoz, hogy képesek legyünk alkotó módon viszo­nyulni hozzá. Ez nagy felelősség. Végül is ez művészet. Mi nem akarunk művész lenni, mi zenészek akarunk lenni, de művé­szi produkciót nyújtani. Azt akarjuk, hogy amit csinálunk, ki­fejezzen valamit, és eljusson az em­be­rekhez. De szeretnénk em­bernek tekinteni magunkat, nem pedig prófétának. Nem akar­juk azt, hogy azt mondjuk, ez így van, s akkor az úgy van. Nem azt mondjuk erre, hogy száz százalékos, hanem hogy ne­künk száz százalékos.

• Az erő hangsúlyozása hogyan fér össze az előbb az idő­seb­bekkel kap­cso­lat­ban emlegetett nyugalommal, lazaság­gal, fel­szabadultsággal?

-   Ez másképp megoldhatatlan. Mi nem görcsösen aka­runk, nem úgy akarjuk le­kötni az embereket, hogy lelán­coljuk őket, hanem hogy saját akaratukból fi­gyel­jenek oda, hogy milyen felszabadultan játszunk. A jazz alapja az, hogy a görcsöt nem tűri. Sem az agyban, sem a kézben. Végtelen nyugalom szüksé­ges. Szárnyalni kell, rögtön kapcsolni min­denre. De millió do­log van, ami miatt nehéz elérni, hogy az ember úgy legyen fel­szabadult, hogy befelé tudjon tekinteni, és kifejezni azt, ami benne van. Hogy a fejéből játsszon, és ne az idegeiből. Mi ak­kor is az erőt a­karjuk eljátszani, ha nyugodtak vagyunk. Nem idegesítő erőt akarunk elját­szani, hanem olyasfajtát, ami fel­szabadít, és erőt ad. Mintha egy ka­rót tűznének az ember mellé, hogy abba kapaszkodjon. Vagy mint a mágnes, ami odavonzza az em­be­re­ket. Nem zaklatni akarjuk őket, illetve nem minden­áron. Szabadosból is nagy erő jön, amikor játszik, s a közön­ség azt imádja benne.

• És magukban éreznek elég erőt ahhoz, hogy ezt megva­ló­sítsák, hogy végig­vigyék, amit most megfogalmazott?

-   Érzünk. Most a menedzselés is rendben megy, időköz­ben megtanultuk. Ilyen szem­pontból is négy kerék meghaj­tású a ze­nekar, s ez alapvető Magyarországon. Mert olyan sok mened­zselési gond hárul a zenészekre, hogy azt egy em­ber nem bírja ki: vagy beleőrül, vagy nem tud miatta gya­korolni, játszani, s akkor ő lesz a hátramozdítója az ügynek. Mi is az együtt maradásra figyelünk legjobban, mert az a legnehezebb itthon. Nehe­zebb, mint koncepciót találni.

(1982)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)