Mégsem egészen ugyanaz (Lester Bowie)

( "A fehérek állandóan kategorizálnak")

(Forrás: Internet)

Trombitás, zeneszerző, zenekarvezető. 1941-ben Frederick-ben (Maryland) született, de Little Rock-ban és St. Louis-ban nevelkedett. Öt éves korában kezdett trombitálni, 16 évesen már zenekart alapított. A fáma szerint St. Louis-ban nyitott ablaknál gyakorolt abban a reményben, hogy Louis Armstrong arra jár, és felfedezi. Mint oly sokan mások, rhythm and blues együt­tesekben kezdte. Része volt a BAG (Black Artist Group) megalakításában. 1965-ban Chi­cagóban telepedett le, ahol későbbi feleségével, Fontella Bass énekesnővel kezdett dolgozni. Bekapcsolódott az AACM tevékenységébe, tagja lett Roscoe Mitchell zenekarának.  Ebből az együttműködésből nőtt ki az Art Ensemble of Chicago, a 70-es és 80-as évek avantgárd zené­jének kulcsfontosságú együttese (Lester Bowie – trombita, Roscoe Mitchell – altszaxofon, Joseph Jarman – tenorszaxofon, Malachi Favors – bőgő, Famodou Don Moye – dob). Bowie ezzel párhuzamosan önálló zenei pályát is befutott. 1969-ben játszott többek között Archie Shepp, Sunny Murray, Cecil Taylor oldalán, és ötventagú zenekarral a Baden-Baden-i fesz­tiválon előadta a Gettin´ to know y´all című kompozícióját. 1974-ben Szenegálban turnézott afrikai muzsikusokkal. 1969-ben New Yorkban az 59 tagú Sho Nuff Orcestra élén adott kon­certet. A modern jazz sokoldalú hangszerese, aki új sz0neket hozott a trombitajátékba.

• Az önök szótárában leggyakrabban előforduló kifejezés a “Great Black Music”, azaz a “Nagy Fekete Zene”. Kifejtené, hogy mi a “nagy”, mi a “fekete” és mi a “zene” ebben a meghatározásban?

– Először is, mi nem szeretjük a szót, hogy jazz. Ez számunkra valami durva, közönséges, megvetendő dolgot takar. Valamit, ami nem elfogadott, nem közkedvelt, nem jó. Az évek során mi, muzsikusok ezt a szót pozitív jelentéssel ruháztuk fel, ma a jazz rossz zene helyett jó zenét jelöl. De az elnevezés még mindig elmarasztaló értelmű, ezért határoztuk el, hogy Great Black Music-ra változtatjuk. Ennek több oka volt. Nem állt rendelkezésünkre olyan szó, amelyik pontosan leírja ezt a zenét, ugyanakkor megadja neki az illő tiszteletet. Olyan elnevezést kellett találni, amit az emberek tisztelnek, hogy elismerjék, ez Great Black Music. Mert erről van szó: ez zene; eredetében fekete (a jazz, a gospel és minden ilyen zene fekete); és nagy, a legnagyobb zene a világon.

• Ez úgy hangzik, mint minősítés; a büszkeség és az öntudat megnyilvánulása.

– Pontosan erről van szó. Ez a fogalom megnevezi a zenét, és egyúttal tiszteletet paran­csol neki. Mi azt mondjuk, hogy Great Black Music, önnek is azt kell mondania, hogy Great Black Music, a muzsikusoknak is ezt kell mondaniuk. A jazz szó semmiféle tiszteletet nem parancsol. A jazz az... jazz.

• Értem a logikát. De nem volna mégis szerencsésebb, ha mások, s nem a fekete muzsi­kusok használnák a “nagy” jelzőt? Hiszen ezzel óhatatlanul értékelik is a zenét.

– Mi ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nagy muzsikusok vagyunk. Ez a zene neve. S nekem több jogom van megnevezni a zenémet, mint önnek. Adhatnék én nevet az ön gyer­mekének? Én döntöm el a saját gyermekem nevét, nem más. Ezért határoztunk úgy, hogy az, amit mi játszunk, nem jazz. Senkitől sem fogadjuk el, hogy megnevezze, milyen zenét játszunk. Én nem jazzt játszom.

• Az ilyen gesztusok milyen visszhangra találnak társaik körében? Milyen szerepet játszanak a fekete öntudat ébresztésében?

– Chicagóban a zene nagyon fontos szerepet tölt be. Ebben a városban igen erős a fekete közösség. Az AACM arra szolgált példával, hogy mire lehet jutni, ha közösek a célok. Azt mondtuk: ha összejövünk, és együtt dolgozunk, azt csinálhatjuk, amit akarunk, úgy élhetünk, ahogy szeretünk, és nevet adhatunk a zenénknek. Láthatta, az elnökválasztáson komoly jelöl­tünk volt Jessy Jackson személyében. Ezen túl szavunk lesz abban, hogy kit választanak meg az Egyesült Államok elnökének. Befolyással leszünk a politika alakulására.

• Az Egyesült Államok kétszáz millió lakosából húszmillió a fekete. Gondolja, hogy diktálhatnak a fehéreknek?

– A rabszolgaság bűnét még egyszer senki nem akarja elkövetni. Mi soha senki fölé nem akarunk kerekedni, senkit nem akarunk rabszolgává tenni. Mihelyst rabszolgává teszel valakit, vesztesz. Amerikában körülbelül negyven millió fekete él. Azt látjuk, hogy a fehérek állandóan osztályoznak: húsz százalék ilyen, ötven százalék olyan. És itt jövünk mi, mert el­dönthetjük, hogy kit szeretünk, s az lesz a nyertes. Vannak, akik háborút akarnak, mi pedig bebizonyítjuk, hogy nem akarunk háborút. Ezt persze másokkal együtt akarjuk csinálni. Min­denkivel együttműködünk, aki szereti a jazzt, szereti a zenét, és emberként szeretne létezni. És így együtt már mi alkotjuk a többséget.

• A hatvanas évek free és avantgárd törekvéseinek közvetlen indítékot adtak a fekete polgárjogi mozgalmak. A művészi alkotás nagy hajtóereje a személyes szabadságjogok vagy a nemzeti azonosság korlátozása. Hogyan tükröződik ez a Nagy Fekete Zenében? Miféle poli­tikai, társadalmi és kulturális háttér húzódik meg mögötte?

– A zene az életet tükrözi. Azokkal együtt, akik változást hoztak ebbe a zenébe, arra törekszünk, hogy az az életet, a valóságot fejezze ki. S ez azt jelenti, hogy kicsit politikusnak, kicsit vallásosnak, kicsit mindenfélének kell lennie, mert hiszen az életről szól. Nem szük­séges feketének, gazdagnak vagy fehérnek lenni ahhoz, hogy értsük a zenét. Mindenkinek értenie kell a zenét. A nyugati kultúrák tévedése, hogy megpróbálták elválasztani a zenét az élettől, mondván, hogy a zene az zene... Afrikában a zene az élet része volt. Mindig szólt: reggel, az étkezésekkor, ha gyerek született, vagy ha valaki meghalt. Üzenetet közvetített, a kommunikáció eszközéül szolgált. Nem volt ebben semmi különleges. Abban sincs semmi különleges, amit az AEC játszik.

• Az Art Ensemble zenéje azonban gyakran elvont, utalásaiban nehezen követhető. Értelmezése vajon nem feltételez bizonyos műveltséget és szellemi szintet?

– Nekünk soha semmilyen problémánk nem volt az elfogadtatásával. Ha eljut az em­be­rekhez, megértik, miről szól. Játszottunk iskolákban, öregek otthonában, Japánban, Afrikában, a Karib-szigeteken – mindenütt azonnal befogadták, pedig fogalmuk sem volt a jazz történetéről. Nem kell ahhoz intellektuelnek lenni vagy politikai jártassággal bírni, hogy vala­ki érezze a zenét. Semmit sem kell tenni: a zene közvetlenül hat az emberre. Csak hallgatni kell.

• Úgy érzi, hogy zenéjük hat az emberekre, különösen a feketékre?

– Hogyne, nagyobb hatásunk van, mint azt sokan képzelik. És a jövőben még nagyobb lesz. Például belőlem még elnök is lehet. Én leszek az Egyesült Államok elnöke! Ha, ha, ha!

• Csak nincsenek politikai ambíciói?

– Miért ne lehetnének? Minden elképzelhető. De a terveimről nem beszélek egy ilyen interjúban. Butaság volna megnyilatkoznom, inkább azt mondom, hogy minden rendben van.

• Holott nincs.

– Nincs. Ami a hatvanas években elkezdődött, az ma is folytatódik.

• A harc­?

– Az. Amikor a hatvanas évek végén Európába költöztünk, Chicago teljesen más volt. A faji megkülönböztetés ott volt a legerőteljesebb a világon. Ma a polgármester fekete, a rend­őrök feketék, úgyhogy megszűntek a problémák. Ezért mondtam, hogy nekünk nem beszélni kell, hanem összejönni, és tenni a dolgunkat. Legközelebb New York-ban választunk fekete polgármestert, aztán minden nagyvárosban feketék lesznek a tisztviselők.

• Térjünk vissza a zenéhez, mert hamarosan lejár a rendelkezésemre bocsátott idő. Az Art Ensemble koncertjein sajátos szertartás részesei a hallgatók. Nemcsak arra gondolok, hogy önök maszkokkal és mozgással színházi elemeket visznek játékukba, hanem elsősorban arra, ahogyan zenéjükhöz viszonyulnak. Sokféle forrásból merítenek, de semmit nem úgy használnak fel, ahogyan az eredeti formájában létezett. Ezt a stilizált eklektikát az azonosság és a különbözőség kettőssége, kétértelműsége határozza meg.

– Éppen erről van szó. Tisztelegni akarunk a múlt és a hagyományok előtt, de mi most a nyolcvanas években élünk, és úgy kell játszanunk, ahogyan ma érzünk. Kötelességünk em­lékezni a múltra, de nem kötelességünk a múltban élni. Azt mondjuk, hogy igen, ezek itt a hagyományok, de mi most így és így gondolkodunk ezekről a hagyományokról. Ez az a változás, amit szeretnénk elérni. S az üzenet az, amit ön is megfogalmazott. Hall valamit, ami úgy hangzik, mint régen, de mégsem egészen ugyanaz. Ez az üzenet.

(1984)

(In: A jazz ideje. Osiris, Budapest, 1999)

Ajánlott lemezek

Art Ensemble of Chicago:

With Fontella Bass (Prestige), 1969

People In Sorrow (Nessa), 1969

Les Stances A Sophie (Nessa), 1969

Fanfare For The Warriors (Atlantic), 1973

Full Force (ECM), 1980

Urban Bushman (ECM), 1980

Saját:

The 5th Power (Black Saint), 1978

The Great Pretender (ECM), 1981