Nem hazát cserélni, hanem tanulni akart (Gárdonyi László)

Gárdonyi László zongoraművész a túlélésről, a tehetséggondozásról, a szabadságról és az amerikai életről.

Magyarként jazzt tanít a műfaj őshazájában, annak is leghíresebb intézményében, a bostoni Berklee College of Musicban. Budapesten 1979-ben szerzett diplomát az ELTE matematika-fizika szakán és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazz tanszakán. 1983-ban úgy döntött, hogy Amerikában folytatja zenei tanulmányait. Azóta Bostonban él fele­sé­gével és ott született fiúkkal. A Berklee zongoratanszékének professzora, emellett rendsze­resen kon­cer­tező művész. 1987-ben megnyerte a Nagy Amerikai Jazz-zongora Versenyt, le­mezeit 1993 óta a New York-i Sunnyside kiadó jelenteti meg. Méltatói kiemelik muzikali­tását, zon­go­ratudását, stílusérzékét. A beszélgetés bostoni lakásában készült.

• A ’80-as évek elején a legtehetségesebb magyar jazzmuzsikusok között említették a nevét. Hamar megjelent első önálló lemeze, neves külföldi partnerekkel játszott. Mi késztette arra, hogy az Egyesült Államokba költözzön?

- Kiss Imre, a rádió akkori jazzszerkesztője hívta fel a figyelmemet a Berklee College of Musicra. Adott egy ismertető füzetet, és azt javasolta, hogy menjek ki egy szemeszterre, mert az segítené európai karrieremet. Írtam Bostonba, kaptam is választ; közölték, hogy nagyon tehetséges vagyok, gratulálnak, és felajánlották a tandíj negyedét ösztöndijként. Ugyan nem volt pénzem, mégis neki vágtam.

• Elég nagy merészség kellett a biztosból az ismeretlenbe indulni, ráadásul kapcsolatok nélkül.

- Amikor megérkeztem New Yorkba, megkerestem Jinda György régóta ott élő magyar jazzmuzsikust. Azt mondta, alhatok nála. Aztán mégsem alhattam. Ehelyett azt javasolta, szálljak fel a metróra, a 36. utcában van egy nagyon olcsó szálló, negyven ember egy szo­bában. Elindultam, de Manhattan helyett a Bronxban kötöttem ki. Rettenetes környékre ke­rültem, éjjel egykor. Két bőrönd volt nálam és egy oldaltáska. Csoda volt, hogy túléltem. An­nak idején persze nemcsak kapcsolatok nem voltak; nem volt mobiltelefon, hitelkártya, inter­net, és persze a magyar forint sem volt konvertibilis. Rá kellett jönnöm, hogy csak a nehéz­ségekre való higgadt reagálással és pozitív hozzáállással fogom túlélni ezt a vállalkozást – és hogy jó darabig csak magamra számithatok. Ez kemény életnek hangzik, de fantasztikus szabadságérzetet ad.

• Hogyan fogadták Bostonban?

- A felvételi vizsgán a legmagasabb pontszámot kaptam, ami után felajánlottak egy teljes évi ösztöndíjat étkezéssel és szállással, mivel látták, hogy másképpen nem tudok itt maradni. Én voltam az első diák a Berklee történetében, akinek ilyen típusú teljes ösztöndíjat/ellátást felajánlottak.

• A tartózkodási engedélye viszont csak rövid időre szólt. Gondolom, dilemma elé került, mint korábban több magyar muzsikus, például Ráduly Mihály: hazajönni, vagy maradni.

- A New York-i főkonzulátuson nem hivatalosan azt javasolták, hogy ne menjek haza, mert valószínűleg soha többé nem tudok visszajönni. Adjam be a hosszabbítási kérelmet, és majd utólag megkapom az engedélyt. Én nem disszidálni, hanem tanulni akartam. A fele­sé­gem útlevelét azonban otthon rögtön bevonták. Kilenc hónapig abban a hitben éltem, hogy talán soha nem fogunk találkozni. A nyáron mégis ki tudott utazni hozzám sok megpróbál­tatás után, meghívólevéllel. Az eredményeim alapján a Berklee felajánlott még egy év teljes ösztöndíjat, azzal a feltétellel, hogy két év alatt elvégzem a négyéves kurzust. Vállaltam, így maradtunk. A diplomámat 1985-ben kaptam meg.

• Ilyen előzmények után milyen volt a beilleszkedés? Miképpen fogadták a tanárok, diáktársai?

- Legtöbben nem tudták, hogy Magyarország hol van. Ha pedig hallottak róla, akkor néhány nekem szegezte a kérdést: „Are you a Communist?” Egyenként kellett meggyőzni az embereket, hogy elfogadjanak és becsüljenek.

• Hogyan került aztán a Berklee oktatói közé?

- Két évig egy másik bosztoni iskolában tanítottam. Már volt némi hírem Boston kör­nyékén, elég sokat koncerteztem különböző jazz-zenekarokkal. Egyszer a dékán hallott ját­szani, és felkért az alapozó tárgyak tanítására. Én azt mondtam, hogy sokkal jobb hasznomat vennék, ha zongorát taníthatnék. Először heti nyolc órát kaptam instruktorként 1987-ben. A ranglétra megmászása után 2006 óta teljes állásban, heti 18 órában tanítok, mint zongora­professor.

• A Berklee etalon, minta, ahová a világ minden részéből pályáznak a növendékek. Mire képezik a jelentkezőket?

- A Berklee mindig is híres volt arról, hogy jó szemük van a bontakozó tehetségek fel­ismerésére. Előadóművészeket, zeneszerzőket, producereket, zenetanárokat képezünk sok más mellett. Bár a kötelező tananyag célja a diákok zeneelméleti és gyakorlati oktatása, erősen fókuszálunk arra, hogy segítsünk kibontakoztatni a tehetségüket. Nekünk, tanároknak átfogó tudással kell rendelkeznünk minden stílusról, ugyanakkor meg kell találnunk a módját, hogy a hallgatók egyéni képességei kibontakozzanak. A Berklee nagy olvasztótégely; egyedülálló ze­nei világ-kommunikáció színhelye.

• A sokféleség lehet inspiráló hatású, de fennáll a veszélye annak, hogy a hallgató elvész a rengeteg hatás, információ között.

- A Berklee 4500 fős diákcsapata, kitűnő, sokszínű tanári kara s vendégművészei bizony komoly kihívást jelentenek, de csak így képzelhető el, hogy a legtehetségesebbek olyan kitű­nő zenészekké válnak, mint Pat Metheny, Diana Krall és társaik. Nagyon sok régi diákom tart velem kapcsolatot, és – ha híresek lettek, ha nem – mind úgy érzik, hogy a Berklee fan­tasztikus és meghatározó időszak volt az életükben. Ma már olyan komoly a felvételi vizsga, hogy gyengébb hallgatók még véletlenül sem kerülhetnek be. A világ minden táján keressük a különlegesen tehetséges diákokat.

• Van vetélytársuk? A jazzt több száz egyetemen, főiskolán oktatják Amerikában és a világ számos pontján. Mi adja az intézmény igazi vonzerejét?

- Az, hogy a tehetséggondozás áll a középpontban. A tanári kar világhírű művészekkel és zenetudós doktorokkal van tele. Nagyon aktív zenei élet folyik, jönnek vendégsztárok Bobby McFerrintől Paul Simonig, játszanak a hallgatókkal, rendszeresek a műhelyfoglalkozások, bemutatók, fórumok. Ha valaki diák a Berkleen, minden nap legalább három kitűnő vendég­művész szemináriumai, koncertjei között választhat – ingyen, csak azért, mert Berklee-diák. Itt az egész élet a zenéről szól. És nemcsak a jazzről; a populáris zene különböző válfajait is lehet tanulni a blue grasstól az r&b-ig.

• Jó, hogy ezeket említi. Arról, hogy manapság mit nevezünk jazznek, komoly viták foly­nak Európában is. Egyes fesztiválok és klubok szervezői már inkább a kortárs improvizatív zene elnevezést használják. Az amerikai jazzt muzeális tárgynak tekintik, amelynek nyelvét ugyan még sokan beszélik, de kevés újat mondanak vele.

- Minden modern amerikai muzsikus egyetért abban, hogy a jazz és az amerikai popzene afrikai ritmusalapokra épül. Mindegyik amerikai (nem-klasszikus) zenei műfaj zenei szövete, kommunikációs stílusa sokat köszönhet Afrika zenevilágának. Az európai zene hatása ugyan­ennyire fontos. Mi, modern jazzmuzsikusok erősen kötődünk ezekhez az afrikai hagyo­má­nyokhoz, miközben modern zenét alkotunk, sok más zenei hatást beleszőve a világ minden tájáról.

• Az évtizedek során az afrikai eredetű amerikai jazz elterjedt az egész világon, sok he­lyütt beépült a zenei hagyományokba, amelyekkel kölcsönhatásba került. Ez számtalan dia­lektust hozott létre, amelyek művelői már nem feltétlenül beszélik a közös nyelvet.

- Ez a kérdés felhoz egy szorosan kapcsolódó témát. Minden kultúrának a nyelv az alapja. Az amerikai angol nyelv ritmusa nagyon közel áll a jazz ritmusához. Minél ritmikusabb egy nyelv, annál közvetlenebb, keresetlenebb párbeszédekre ad lehetőséget. De persze nemcsak a nyelvvel kommunikálunk. Amerikában az őszinteség a bátor élet jele, és tiszteletet kap.  A mindennapokban nyíltak a kapcsolatok, ami sok sikeres és izgalmas együttműködéshez vezet az emberek között. Ezt az országot nem lehet turistaként megismerni, itt az élet az, ami igazán érdekes. Nem tudom, mi történne, ha a bevándorlás egyszer elapadna, de az bizonyos, hogy így óriási energiák mozgatják ezt az országot. Harminc éve, amikor én jöttem, kicsit olyan volt az érkező élete, mintha egy „U” alakú csőbe került volna. Eleinte lefelé mentek a dolgok a kulturális sokk miatt, aztán vagy megtalálta az energiáit, amelyek felemelték, vagy a cső alján maradt. Ez kemény, de gyönyörű próbatétel.

• Ez érzékelhető az amerikai jazzmuzsikusok hozzáállásában is. Oldottnak, lazának lát­szanak, de rendkívül komolyan veszik azt, amit csinálnak, minden idegszálukkal a zenére összpontosítanak. Mintha az életük múlna azon, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.

- A jazz-zenészek szeretettel tisztelik egymást, mindig pozitívan próbálnak együtt dol­gozni. Egy amerikai jazzmuzsikus zene iránti elkötelezettsége mély, megingathatatlan élet­hivatás szintjén áll.  Ez az elkötelezettség adja a lazaságot; mert tudod, hogy milyen utat vá­lasztottál, és tudod, hogy azt az utat járod.

• Napjainkban pezsgés és sokszínűség jellemzi az amerikai jazzéletet. New Yorkban 180 olyan hely van, ahol több-kevesebb rendszerességgel jazzt lehet hallani. A muzsikusok jóval képzettebbek, mint harminc évvel ezelőtt, bonyolultabb zenéket játszanak, megnőtt a kom­po­nálás szerepe, ami olykor mintha a jazz egyik alaptulajdonsága, a spontaneitás ellen hatna.

- Egyszer Freddie Hubbarddal, a hard bop stílus vezető trombitásával játszottam. Nem volt próba, semmit nem mondott a számok előtt, még a hangnemet sem árulta el, mindent magunknak kellett kitalálnunk. De éppen ez volt a lényeg; ő így hozta ki a legjobbat a partnereiből. Az ilyen helyzetben csak akkor lehet sikeres egy zenész, ha nyitott, bízik ön­magában, és bátor intuícióval koncentrál. Erre a fajta nyitottságra mindig szükség van, akárki a zenekarvezető, akármilyen a szituáció, de sokan elfeledkeznek róla. Ha manapság egy szóló úgy hangzik, mintha „a táskából húzták volna elő”, akkor ezek a kvalitások hiányoznak a zenészből.

• Sikeres amerikai életpályát befutva hogyan tekint vissza harminc évvel ezelőtti önma­gára és az akkori magyar jazzéletre?

- Abban az időben éreztük, hogy a jazz nagyon fontos nekünk és a közönségünknek. Sok keresztútnál számot kellet vetnünk, mennyi áldozatra vagyunk hajlandók azért, hogy jazz­mu­zsikusok lehessünk. De a zene mindig sok örömet adott. Visszatekintve még inkább látom, hogy milyen fontos volt, amit az emberek szabadságérzetéhez, bátorságához, boldogságához adni tudtunk. Jellempróbáló idők voltak azok nekünk, zenészeknek, és mindenkinek. A ne­héz­ségek ellenére elköteleztük magunkat, hogy pozitívan kiadjuk a zenét magunkból. Soha nem felejtem el a szeretetet és megbecsülést, amit a közönségtől kaptunk ezért. A mai szabad Magyarországon már sok minden más megadhatja a szabadság érzését, de akkor a magyar jazz – és néhány kitűnő magyar rockzenekar – volt talán a leghathatósabb ellenszer a reménytelenség ellen.

• Magyarként amerikai lett, neve végéről a kimondhatóság kedvéért lehagyta az „i” be­tűt, feleségével gyakran angolra vált. Van kapcsolatuk az itteni magyarokkal?

- Természetesen sok barátunk van a bostoni magyarok között, de nem vagyunk nagyon aktívak a rendezvényekben. Minket nem annyira érdekel a focizás (zongorista ne focizzon), a táncház (két balláb), vagy a disznótoros vacsora (elszoktunk a magyar koszttól). Viszont a tiszteletbeli konzul, Dr. Garai Gábor és a massachusetti Magyar Egyesület vezetője, Dr. Virga Ágnes jó barátaink, és rendszeresen meghívnak bennünket az egyesület fogadásaira. Így találkoztunk tavaly Áder János köztársasági elnökkel és feleségével. Két megemlékezésen fel is léptem: először az 1848/49-es forradalom 150. Évfordulóján, amire egy darabot is kom­ponáltam, majd az 1956-os forradalom 50. évfordulóján rendezett ünnepségen vállaltam közreműködést.

Bostoni otthonában feleségével

(Magyar Nemzet, 2014)

http://mno.hu/grund/nem-hazat-cserelni-hanem-tanulni-akart-1265871