Tangóharmonika és szintetizátor (Joe Zawinul)

("Az élet szórakozás, barátom")

(Forrás: Internet)

Az Ausztriában született, de cseh, magyar és cigány ősöktől származó Joe Zawinul billentyűs­játékos 1932. július 7-én látta meg a napvilágot Bécsben. Zenét a bécsi konzerva­tóriumban tanult, az ötvenes években különböző osztrák tánc- és rádiózenekarokban játszott. 1959-ben ösztöndíjat kapott a Berklee School of Musica-ba, és áttelepült az Egyesült Államokba, ahol előbb Maynard Ferguson zenekarában, majd Dinah Washington kísérő együttesében játszott. 1961-ben csatlakozott Cannonball Adderly kvintettjéhez, amelynek 1970-ig tagja maradt. Mercy, Mercy, Mercy című szerzeménye az évtized nagy slágerévé vált. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Miles Davis együttesében játszott, négy úttörő albumán is közreműködött; In a Silent Way című kompozícióját a neves trombitás egyik lemeze címadó szerzeményéül választotta. 1970 decemberében Wayne Shorter szaxofonossal és Miroslav Vitous bőgőssel megalakította a Weather Report együttest, a jazz-rock stílus legnagyobb hatású, újító szellemű formációját, amely változó felállásban 1985-ig létezett. E másfél évtized alatt Zawinul zeneszerzőként, zenekarvezetőként és hangszeres játékosként a kor vezető muzsikusává vált, aki a szintetizátorok és ringmodulátorok kísérletező használa­tával a hangszínek és ritmikai szerkezetek új változataival gazdagította a jazz eszköztárát.

• Mr. Zawinul, Ön azok közé a muzsikusok közé tartozik, akik a kezdetektől figyelemmel kísérték az elektronikus eszközök fejlődését, sőt kezdeményező szerepet vállaltak a zene előtt ismeretlen távlatokat megnyitó technikai újítások alkalmazásában. Visszatekintve az eltelt évekre, hogyan látja ennek a folyamatnak a lényeges pontjait?

– Ehhez előbb vissza kell kanyarodnunk a zenéhez. A technikai, mechanikai, elektronikai eszközök önmagukban semmit nem érnek. Olyanok, mint az elektromosság: van, aki képes olvasni villanyfénynél, s van, aki azt sem tudja, hol a kapcsoló. Az én kapcsolatom az elek­tro­nikával kölyök koromban kezdődött Bécsben. Hatéves koromban kezdtem zenélni, mégpedig tangóharmonikán. Nekem ez volt az első szintetizátor, mert külön regiszterei vannak a basszusrészlegben és a billentyűzeten. Legalábbis bennem ilyen érzetet keltett, amikor a dalok első nyolc ütemét játszottam. Ekkor még nem szereztem zenét, mindenfélét játszottam eskü­vőkön, katonai bálokon, matinékon: osztrák és német slágereket, magyar nótákat, operett dalokat, keleti dallamokat, stb. A keringőt nem szerettem. Ma már szeretem, mert megta­nul­tam, hogyan kell játszani. Ez már huszonévesen, Horst Winter zenekarában történt, amelyben nagyszerű muzsikusokkal dolgozhattam együtt.

• A zongorával mikor ismerkedett meg?

– Amikor tízévesen ösztöndíjjal bekerültem a bécsi konzervatóriumba. Azelőtt nem kedveltem különösebben a zongorát, de nem lehetett mellőzni. Így hát tanulni kezdtem rajta, és hamarosan elismert zongorista lettem. Később, már hivatásos muzsikusként, egy amerikai klubban dolgoztam Linzben, ahol volt egy Hammond orgona. Kipróbáltam, és nagyon él­veztem rajta játszani, mert olyan hangokat lehetett belőle kicsalni, mint a harmonikából. Fújtatós orgonákat korábban is ismertem, a szép hangjukat szerettem is, de nem voltak alkal­masak arra a zenére, amit játszani akartam. Én a ritmikus zenét szeretem, s a hagyományos orgona hangképzése ahhoz túl lassú.

• Amikor 1959-ben Amerikába hajózott, először zongorán játszott.

– Igen, mert akkoriban még nem volt más. Néhány hónapig Maynard Ferguson zeneka­rában muzsikáltam, majd a blues királynője, Dinah Washington kísérője, illetve zeneigazga­tója lettem. Európában nem nagyon ismerik ezt a titulust, de Amerikában zeneileg a leg­felelősségteljesebb beosztás. Így koncerteztünk a kontinens fekete színházaiban.

• Európaiként a feketék gyülekezetében?

– Én voltam az első és az egyetlen fehér ember, aki addig fekete zenekart irányíthatott. Áttelepülésem után pár hónappal már a harlemi Apolló Színházban dirigáltam nagy fekete muzsikusokat. Azért fogadtak el, mert kedvelték a hangszereléseimet. Miles Davis is hallott, s meghívott zenekarába. Nem mentem, mert tudtam, hogy nem vagyok érett rá, még fejlődnöm kell. Két évig játszottam a legjobb muzsikusokkal a legjobb klubokban, Las Vegasban és hasonló helyeken, nemcsak feketéknek, hanem a fehér uralkodó osztálynak is. Dinah-val pél­dául részt vettem olyan tv-műsorban, amelynek Ronald Reagan volt a házigazdája. Én írtam a számokat, én hangszereltem a zenét, a fantasztikus Louis Jordan és Duke Ellington zeneka­rának tagjai játszottak, egyszóval csodálatos tapasztalatokat szereztem. Aztán egyszer csak vége szakadt ennek a szép időszaknak, Joe Williams énekes zenekarába kerültem, vissza a fekete klubokba. Ekkorra már beértem, a legjobb zongorakísérők között tartottak számon, de elegem lett ebből a szerepből, önállóan akartam jazzt játszani. Visszamentem New Yorkba, másnap Cannonball Adderly felhívott Norvégiából, és szerződtetett zenekarába. Tíz évet töltöttünk aztán együtt.

• Ekkor írta híressé vált Mercy, Mercy, Mercy című számát, aminek lemezfelvételekor – ha jól tudom – először használt Fender elektromos zongorát.

– Fenderen már 1959-60-ban játszottam, amikor Ray Charles-szal együtt turnéztunk. Meg­engedte, hogy kipróbáljam a hangszerét, s azzal kísérjem Dinah-t. Akkoriban ez még teljesen új instrumentumnak számított. Azt mondtam Adderlynek 1966-ban, hogy a Mercy-t Fenderrel akarom felvenni, mert ilyen hangszerelést kíván. Egy délután a stúdióban észrevettem egy elektromos zongorát. Senki nem foglalkozott vele, de én mögéje ültem, s rájöttem, hogy éppen ilyen hangzásra vágytam. Ez lett Adderly talán leghíresebb albuma, s nagy szerepe lett abban, hogy a hangszer népszerűvé vált. Aztán Harold Rhodes újabb elektromos zongorát talált fel, amit szintén kipróbáltam. Ettől kezdve minden lemezen sze­repelt egy-két ilyen felvétel. Egyszer Miles megint üzent, hívta Herbie Hancock-ot és Chick Coreá-t is, s amikor megismerkedett az új hangzással, négy lemezt is ennek jegyében készítettünk el, köztük olyanokat, mint az In a Silent Way vagy a Bitches Brew. Hát így kezdődött ez az egész elektronikus dolog. Nem sokkal később jött a hír, hogy Tom Oberheim feltalálta a ring modulátort. Mutatott belőle egy példányt: még nem sokat tudott, kicsit hullámoztatta a hangokat, mint egy jó vibrátor, de ez is elég volt. Aztán mások jöttek, újabb eszközökkel, s kibontakozott az a folyamat, ami Adderly említett lemezével kezdődött. Nem mondom, hogy az volt a kiindulási pont, mert semminek nincs egyetlen kiváltó oka, de...

• Ma már látjuk, hogy az elektronika korábban elképzelhetetlen dimenziókat nyitott meg, mégis sok muzsikus van, akiket hidegen hagynak ezek a lehetőségek, s kitartanak az eredeti hangzás és az akusztikus hangszerek mellett. Önt mi vonzotta az új hangképző eszközökhöz?

– Mindig is izgattak ezek a lehetőségek. Még Ausztriában, amikor Fatty George all stars együttesével játszottam, a hangszerelések, amiket két-három fúvósra írtam, úgy szóltak, mintha tízen szólaltatták volna meg őket. A hangszerelésben, a hangok egymás mellé raká­sában mindig is telt hangzásra törekedtem, ami túllépet a jazzen. Sokan mondták később, hogy a fenébe azzal a sok elektromos kacattal. A hangszerkészítők azonban újabb és újabb típusokkal rukkoltak elő, és felnőttek a művészekhez. Így alakult ki az, ami most van, és így tartok én is ott, ahol állok. Véleményem szerint, no meg azok szerint is, akik sokat tudnak a zenéről, a Weather Report a legjobb kisegyüttes volt a jazz, egyáltalán a zene történetében. Hangsúlyozom: a legjobb kisegyüttes. Csak azt mondom, amit mindenki tud, amit Miles Davis és a hozzá hasonlóak gondolnak. Volt alkalmam a világ legnagyobb jazzmuzsikusaival játszani, nekem elhiheti.

• Megkérdezhetem, hogy mire alapozza ezt a véleményt?

– Zenei koncepció, ritmuskoncepció, változatos dallamok, a hangok kombinációja – ezt mondhatom. És sohasem voltunk ötnél többen a zenekarban. Az élőben felvett 8.30 című albumunk például a zenetörténet legnagyobb lemezeinek egyike. Ahogy Shorterrel ketten az In a Silent Way című számot játsszuk, az szinte félelmetes, a Bécsi Filharmonikus Zenekar sem tudna ennél jobban játszani. Mi mindig képesek voltunk erre, improvizatív zenekar voltunk, de soha nem úgy rögtönöztünk, hogy ti-du-di-du-di-du. Így mindenki tud, ezt nevezik avantgárdnak. Számomra az avantgárd nagy része nem létezik, mert többnyire azok művelik, akik nem képesek rendesen játszani. A padlásklubok muzsikusai. Rendben van, becsülöm őket azért, amit csinálnak, de soha nem tudnának beilleszkedni olyan zenekarokba, mint Elling­to­­n­é, Davisé vagy Monké volt. Márpedig mi ilyeneken nőttünk fel, játszottunk ezekkel az emberekkel, és az jazz volt. A Weather Report teljesen önálló stílust hozott létre, mint Elling­ton vagy Monk. Nagyon nehéz öt emberből egységes zenekart kovácsolni, stílust kimunkálni. De fordítva is igaz: amikor a nagy Johnny Hodges elhagyta Ellingtont és önállóan próbálkozott, nem járt sikerrel. Ugyanez történt szegény Jaco Pastorius-szal, a Weather Report tagjaként világhírű lett, utána pedig eltűnt a süllyesztőben. Miért lehetett Ellington olyan nagy? Mert nagy komponista volt. A gyors játék technikáját mindenki képes elsajátítatni. De azt játszani, ami az ember szívében rejlik, és úgy, hogy át is legyen gondolva! Ellington zenekarának egyedi hangzása volt, s nekem is önálló hangom van. A Weather Report hangzása minden mástól különbözik. Most már van egy rakás utánzónk, Pat Metheny és hasonlók. Az avantgárd is olyasmivel jön elő, amit tizenöt éve mi kezdtünk el az I Sing the Body Electric lemezünkön. A kritikusok ujjonganak, hogy milyen új és nagyszerű ez. Holott csak a régi Weather Reportot másolják.

• Térjünk vissza kiinduló pontunkhoz, az elektronikához. Hogyan hatott zeneszerzői és előadói módszereire a technikai eszközök fejlődése?

– Nincs módszer. Lépésről lépésre haladtam, ahogyan az új hangszerek kijöttek. Rend­szerint ingyen kaptam egy-egy példányt, mert a tervezők tudták, hogy szívesen kísérletezem velük. Soha nem érdekelt a hangszerek mechanikája, én csak zenélek rajtuk. Ha ideadja azt a ha­mutartót, azon is zenélek. A zene, ahogyan az elején mondtam, a szívből és az agyból jön. Az elektronikának ehhez semmi köze nincs. Otthon minden hangot magnóra rögzítek, s ezek gyakran változatlanul kerülnek lemezre. Én kompozíciókat, szimfóniákat improvizálok. Nem gondolkodom, hanem játszom: kész műveket, konceptuális darabokat.

• Mi ez koncepció?

– Az ösztönös improvizáció. A totális improvizáció. Lehet, hogy Mozart is így kom­po­nált, csak nem állt a rendelkezésére magnetofon. A New York-i Juilliard School of Music-on számítógépen elemezték a zenémet, és tökéletes kompozícióknak találták. És soha nem gondolkodom, akkor sem, ha játszom. Talán utána.

• Csak leül, és megpróbál játszani.

– Nem próbálok! Játszom! És az tökéletes az első pillanattól kezdve. Ezeket a rögtönzé­seket gyakran leírom, megszerkesztem, s a zenekarral újra játsszuk őket. A Nubian Sundance például az utolsó hangig improvizáció. Otthon rögzítettem, még a kisfiam sírása is hallatszik rajta.

• Ennyire egyszerű volna?

– Ennyire! De ez a lehető legnehezebb is. Nem más, mint szerencse. Jó sorsom van. Hálás vagyok, hogy olyan országban nőttem fel, mint Ausztria. Nagyon szegény családban nevel­kedtem, parasztként, tizenöt testvérrel. Disznókat és teheneket legeltettem, fát vágtam az erdőben egy szendvicsért. A szüleim keményen dolgoztak, de soha nem volt elég pénzünk. Nyáron mezítláb jártunk. Ellentmondásosan hangozhat, de a nemzeti szocialistáknak köszön­hetem – amúgy egyáltalán nem foglalkozom ezzel a mozgalommal –, hogy lehetőségekhez jutottam. A szegények közül ők emelték ki a tehetségeseket.

• Mi történt volna, ha Ausztriában marad?

– Ott is nagy zenész lett volna belőlem. Csak már nem élnék, mert nem élveztem, amit csináltam. Az ember képtelen létezni, ha nem boldog.

• Ezek szerint nem volt más út, mint Amerikába menni.

– Igen, hogy tanuljak, és tudjam, amit tudni akarok. Amerikában óriási a verseny. Nekem sikerült a legjobb muzsikusokkal találkoznom. Szerettem velük játszani, s ők is szerettek velem lenni. Óriási volt, de nem szerencse kérdése. Ha valaki tehetséges, rátalál a tehetsé­gesekre. Egyszer mindenki előtt megnyílik a lehetőség, s ha fel van rá készülve, meg tudja ragadni.

• Ez ma is így van?

– Mindig is így lesz. De ne kérdezzen a módszerről. Nem vagyok büszke arra, hogy tehet­ségesnek születtem. Ehhez nekem semmi közöm, ez tény. Abszolút hallással és rengeteg zenével jöttem a világra. Kétezer darabom van otthon, mert állandóan komponálok. Ez nekem semmi, ez nem elismerés. Azt akarom, hogy örömöm legyen az életben. Huszonöt éve vagyok nős, csodálatos feleségem, két nagy fiam van. Boldog vagyok, élvezem az életet. Soha nem leszek gazdag, mert senkivel nem játszottam a Weather Reporton kívül.

• Miért nem?

– Figyelem az embereket, ám a legtöbbjük zenéje nincs rám hatással. Becsülöm őket – de ez más. Wayne Shorterrel szeretek játszani. Szó van arról, hogy Miles-szal közösen szerepe­lünk egy filmben. Dizzy Gillespie is felhívott a múltkor, hogy szeretne velem játszani. Ez teljesen mellbe vágott, mert régóta vágytam erre. Nagyon becsülöm őt. Talán még Sonny Rollinsot említhetem. A többi zenész játéka nem nyújt élvezetet.

• Ezek szerint be van zárva a saját zenéjébe.

– Be. Teljesen. De nyitott vagyok a világ előtt, tudom, mi történik, ismerem, hogy mit csinál a Talking Heads, John McLaughlin, Jamalaaden Tacuma. Meg tudom ítélni a dolgokat

• A Weather Report, mint tudni lehet, szünetel. Ön most egyedül játszik. Ez valaminek a végét jelzi?

– Nem tudom. Inkább a kezdetét. Senki nem játszott még teljesen egyedül a szintetizátorokon. Én sem.

• Hány billentyűs hangszert használ?

– Nem sokat, négyet vagy ötöt. Nem alkalmazok sequencert, csak dobgépet. A lényeg az, ahogyan a hangok egymás mellé kerülnek. Nagyon át kell gondolni, máskülönben szimpla balladajáték vagy szimfonikus zene lesz belőle. Sok modern ritmikai elemmel élek, bár mint mondtam, soha nem döntöm el előre, hogy mit játszom. Improvizálok.

• A szintetizátorok kezelése nem feltételez bizonyos technikai, mechanikai ismereteket?

– Én csak azt tudom, hogyan kell őket programozni. Mindent magam táplálok be a gépbe. Tudom, mire valók a gombok, de képtelen volnék összerakni a masinát.

• Az elektronika forradalmasítja a kommunikációt, s ezzel az emberiség új korszakba lépett: összezsugorodik a Föld, a műholdas hullámok révén mindennel pillanatok alatt kapcsolatot teremthetünk. Ön szerint a zenén kívüli eszközök mennyiben határozhatják meg a zene, a jazz alakulását?

– A jazz, a jó jazz soha nem tűrte a korlátokat. A klasszikus zene ütemvonalak közé van szorítva. A fejlődést azok akadályozzák, akik félnek attól, hogy elveszítik azt, amit szeretnek. A jazz mindig létezni fog, Coleman Hawkins-t, Sonny Rollins-t, Duke Ellingtont, Keith Jarrettet, Jack DeJohnette-et mindig hallgatni fogják. A jazz soha nem kerülhet korlátok közé, mert akkor a muzsikusok meghalnának, mint a klasszikus zene. S akkor az már nem volna jazz, elveszítené azt a sajátosságát, ami kitüntetett helyet biztosít neki. A zene – szórakozás. Ismertem Louis Armstrongot, Duke Ellingtont, Johnny Hodges-t. Többször voltunk együtt, szórakoztunk, a bokszról és a sportról beszélgettünk. A zenéről soha nem esett szó. A kritikusok, akik nem tanulnak meg rendesen játszani, csinálnak belőle filozófiát meg mindenféle -iát. Tudja, mivel szoktuk Miles-szal az időt tölteni? Bokszmeccsekre járunk. Én ökölvívó edző is vagyok, ez a második foglalkozásom, van két hivatásos versenyzőm. A zene nem minden, más szórakozás is van az életben.

• Kétségtelenül, bár érdekes ezt éppen egy muzsikustól hallani.

– Igen, s egy jó muzsikustól. Előfordult már, hogy az amerikai kritikusok leszóltak: "Ez nem ilyen, az nem olyan..." A jazz az élet, barátom. Minden jazz élet, amit becsülök, még ha nem szeretem is. Például nem kedvelem, amit most ezek a chicagóiak csinálnak. Mi is a nevük?

• Az Art Ensemble-re gondol?

– Nem, nem, őket szeretem. És Sun Ra-t is szeretem. Mert vannak isteneik, azt játszanak, amit akarnak. A Weather Reportra sokan mondták, hogy így az elektronika, meg úgy az elektronika. Mi mindig azt csináltunk, amit akartunk. S mi történt? A kritikusok és az olvasók is évről évre a legjobb zenekarnak választottak a Down Beatben, a Swing Journalben, a Jazz Forumban. Miért? Mert nem vettük annyira halálosan komolyan. Ha felmentünk a színpadra, örömzenét játszottunk, szórakoztunk, mint annak idején a Jazz at the Philharmonic koncertek közreműködői. De ne legyen félreértés: én zenész vagyok, s nagyon komolyan veszem a zenémet. Nagyon komolyan. De annak egyúttal szórakozásnak kell lennie. Az írók meg a kritikusok viszik sírba a zenét.

• Ezt komolyan mondja?

– Igen. A zene nem merev, a zene maga az élet. Az élet pedig bonyolult, gyakran nehéz, s a zene elviselhetővé teszi, az emberek gyakran még táncolnak is rá. Erre való a zene. Azt ír meg ebből, amit akar, de tegyen bele egy kis sót meg borsot is, ne vegye annyira komolyan. Bach-nak huszonhét gyermeke volt. A zenei könyvekből az derül ki, hogy a muzsikusok a világ leghalottabb emberei, holott épp az ellenkezője igaz. Van humorérzékük, szeretnek nevetni, s fenét sem törődnek az elektronikával, mert az csak része a zenének. Háromszáz évvel ezelőtt más hangszerek voltak, most meg ilyenek vannak. Nem nagyszerű? De ha ezt valaki leszólja, oda a mulatság.

• Magam is tapasztaltam, hogy vannak muzsikusok, akik, miközben élen járnak az új technikák és technológiák felfedezésében, nem a zenéről, hanem az életről beszélnek szívesebben.

– Élet és szórakozás – ez az. A hangszer másodlagos. Kijártam az élet iskoláját, játszottam a világ legnagyobb muzsikusaival, beleértve klasszikus zenészeket is. Találkoztam Paul Hindemith-tel, aki a lehető legkomolyabb muzsikus, mégis remek fickó. Találkoztam Herbert von Karajannal. És Friedrich Guldával, aki a legnagyobbak egyike, és a legszórakoztatóbb teremtés. Ő vitte el a Weather Reportot először Dél-Amerikába. Feküdtünk a szálloda füvén, és kacagtunk. Olyan sok öröm van az életben. Néha persze olyasmik is történnek, amik nem tesznek különösebben boldoggá, például lerobbannak a hangszerek. Most úgy élek, hogy az egyik lábam a sírban van. Elég egy zárlatos kábel, rossz érintkezés, és végem. Minden előfordulhat, még az is, hogy lebukok a szintetizátorok mellől. De az élet szórakozás, barátom...

(1985)

(In: A jazz ideje. Osiris, Budapest, 1999)

Ajánlott lemezek

Weather report:

I Sing The Body Electric (CBS), 1972

Tale Spinnin´ (CBS), 1975

Myterious Traveller (CBS), 1974

Black Market (CBS), 1976

Heavy Weather (CBS), 1977

8:30 (CBS), 1979

Saját:

Money in the Pocket (Atlantic), 1966

Zawinul (Atlantic), 1970