TOMSITS RUDOLF

1946

A kevés között a legjobb magyar trombitás. Az ötvenes évek végén kezdett ze­nélni, korán bekap­csolódott a magyar jazz­életbe. Zeneszerző, hangszerelő és elő­a­dó: a jazz, a szim­fonikus könnyű­zene és a tánczene területén egyaránt tevé­keny­kedik. Másfél évtizedig a Magyar Rádió állandó zene­karának, a Stú­dió 11-nek volt a tagja. Saját együttesei közül a hatvanas évek végén alakult kvartett, illetve a het­venes évek végén létrejött szextett bizonyult sikeresnek. 1980 óta külföldön is dol­gozik: a Novi Sad-i rádió big bandjét vezeti. A jazztanszak tanára.

(Fotó: magánarchívum)

• Ön azokban az években, az ötvenes-hatvanas dekád for­dulóján jelentkezett a budapesti zenei életben, amikor a jazz kezdett kilépni elszigeteltségéből, s egy új muzsikus generáció készülődött a színrelépésre. Hogyan emlékszik vissza erre?

-    Az általános iskolai fúvószenekarban ismerkedtem meg a trombitával, egy olyan sze­rencsés időben, amikor a Beatles még sehol sem volt. Ezt azért kell mind­járt az elején el­mon­da­nom, mert a hatvanas években ők teljesen megbolon­dították a világot, s attól kezdve nem nagyon tanultak fúvós ­hangszert a gyerekek. Az én kor­osztályomból nincsenek is fúvósok, külö­nösen a jazzben; vagy fia­ta­lab­bak vannak, vagy idősebbek. Akkoriban minden szombaton össztáncokat rendeztek, s a di­xie­land volt a legnépszerűbb. Főleg az egye­temek szerveztek ilyes­miket, az öt­venes években onnan in­dult ki mindenféle ze­nei tevékenység. Akkor még nem volt ilyen nagy elhatárolódás a tánczene és a jazz között, a tánc­zene is amerikai standard nó­tákra épült, azokat ját­szot­ták az összes szórakozóhelyen. Ezért ne­he­zebb ma a dol­ga annak, aki jazzt akar tanulni, mert ilyen ma már nincs, csak vég­letek vannak.

Én is játszani kezdtem zenekarokban, majd a vendéglátó­iparban. A számok bő­vítése abból állt, hogy a szólisztikus hangszerek sorban improvizáltak egyet. Tiszta jazzt még nem lehetett játszani, alkalmazkodni kellett a közönséghez, amely azonnal leállt, ha nem hallott dallamot. Tehát olyan dallamos improvizációkat kel­lett kitalálni s ez nagy iskola volt -, amik úgy hatottak, mintha maguk a nóták len­nének variálva. Ennek köszönhetem, hogy később mindig jól el tudtam igazodni a stí­lusokban. Abban az időben volt két na­gyon jó barát, Fogarasi Jancsi meg Réti Jancsi. Zongoráztak, rengeteg lemezük volt, hallgattuk Conovert, ez volt min­den, amire támaszkodhattunk, onnan tudtuk, hogy mi megy a világban, mik az újdonsá­gok. Pesten még a Dália előtt sok illegális jazzklub műkö­dött lakásokon. Főleg a Publik Bandi nevű bőgősnél, aki ma Svédországban él jöttünk össze jam sessionre, Kertész Kor­néltól kezdve mindenki odajárt, sőt még közönségünk is volt ba­rá­tokból, akik na­gyon szerették a jazzt. Támadt is belőle problémánk, mert a ren­dőr­ség azt hitte, hogy másfajta szervez­kedés folyik. Né­hányszor ki is jöttek, de csak zenélés ment. Ma már azok kö­zül sokan nincsenek Magyarországon. Később az órások szövetkezete Haris közi kultúrtermében szerveztek össz­tán­cokat, amire már rá lehetett fogni, hogy jazzklub volt, mert sok zenész megfordult ott, nagyon pezsgett az élet. S mivel ezek a rendezvények megszaporodtak és nőtt a nyomás, a KISZ KB segítségével megalakult az első legális jazzklub, a Dália.

• Aminek már ismerjük a történetét. De nem ismerjük azt, hogy akkoriban va­laki miként boldogult a jazz „királyi hang­szerével", a trombitával, hol tanulhatott, hogyan sajátíthatta el a jazztrombitálás alapjait. Feltételezem, hogy iskola híján ez nem mehetett könnyen.

-    Mint mondtam, az iskolai fúvószenekarban kezdtem is­merkedni a trom­bi­tával. Tizenkét éves lehettem, amikor egy srác mivel tudta rólam, hogy zenélek el­hívott egy hétvégi haknira. Akkor már éjjel-nappal trombitáltam, mindent gyűj­töttem, rendszeresen eljártam zenét hallgat­ni, már ahová been­gedtek. Borzasztóan érdekelt a zene. A jazzel, az im­provizá­cióval a dixie­land-zenekarok játékát hall­gatva talál­koztam. Próbálkoztam trombitatanároknál, de a hang­szer­rel az a ne­héz­ség Magyarországon, hogy a klasszikus tanulás más szájtar­tást tanít. Ugyanakkor van egy amerikai szisz­téma, amivel nagy eredményeket érnek el, és most már Nyugat-Európában is ezt használják. Én 1963 körül kezdtem ezzel kísérletezni, de semmiféle írásos anyagom nem volt. Elmentem egy tanárhoz, s rájöttem, hogy mindazt tudom, amit elmond. Elmentem egy másikhoz, majd egy harma­dik­hoz, s a végén láttam, hogy jobb, ha magam csinálok min­dent. Addig-addig kerestem az amerikai szisztémát, míg meg nem találtam. Olyanná fejlesz­tettem a játékomat, hogy szólózni is tudok, meg első trombitát is fújni nagyzene­kar­ban, pedig ezt általában nem csinálják, mert eléggé meg­terhelő. Később, amikor írásos anyaghoz ju­tottam, láttam, hogy jó úton jártam a magam autodidakta módján, sikerült ki­ala­kítanom egyfajta saját stílust. Ez mindenkinél kialakul egy idő után a gon­dol­ko­dá­s­módból adódóan. Én például improvizálás közben rendszerben gondolkodom, s ez már meghatározza a stílusomat. Ebben is szerencsém volt, mert jó a fülem, hamar meg tudtam jegyezni a dallamokat. Meg­hallgattam egy trombitást, megtanultam a szólóját, le­írtam, aláírtam a harmóniákat, s rögtön világos lett, hogy mi­ért fújt úgy. Tehát szükségből fordítva csináltam, így az első időben a gyakorlatban voltam erő­sebb. Most már teljesen fej­játékos vagyok.

• Több mint két évtizede van a pályán, ez alatt három kü­lön­böző formációhoz kötődött szorosabban: a hatvanas évek vé­gén kvartettet, tíz évvel később szextettet alakított, illetve ezek­kel párhuzamosan a Rádió zenekarában, legújabban pe­dig a Novi Sad-i Rádió big bandjében dolgozott és dolgozik. Beszél­jünk sorrendben előbb a kvartettről, amely a magyar jazzélet kiemelkedő sikereket elért együttese volt. Hogyan alakult meg?

-    Előzményként elmondom, hogy korábban én sokféle ze­ne­karban játszottam, pró­bál­koztam, kerestem a magam he­lyét. Tagja voltam például a hatvanas évek elején két nép­szerű zene­karnak, a Bergendynek és a Nebulónak, meg­hí­vásra dol­goztam Bulgáriában és Svéd­országban, ahol renge­teget tanultam. Ját­szottam az első hazai jazz nagylemezt ké­szítő Qualiton együt­tesben is, amelynek Gonda János volt a vezetője. Mi nagyon jó barátok voltunk annak idején, sok rádiófelvételt csi­náltunk, ami azért volt jó, mert vissza­hall­hattam, amit játszottam. 1964-ben aztán megkerestek a Rá­dióból, hogy nem volna-e kedvem náluk trombitálni. Persze hogy volt, mert a sok csavar­gás után éppen ideje lett egy állandó helyre bekerülni. Rá­diós éveim alatt azonban nem elégített ki, hogy csak azt a zenét ját­szom. Előbb triót ala­kí­tottunk Berkes Balázzsal és Koródy Je­nővel, majd Balázzsal duóztunk egy darabig. Ő javasolta, hogy próbáljuk ki Vukán Györgyöt, s kiderült, jól tudunk együtt játszani. Dobost is kerestünk, hogy rendes kvartett legyünk, s ráakadtunk Ro­senberg Tamásra, akit olyanra formáltunk, amilyenre szük­ségünk volt. Az volt ebben a jó, hogy nem az üzletet ke­res­tük, hanem saját szóra­koz­tatásunkra ját­szottunk, ráadásul erősítők nélkül, natúrban. Egy évig csak próbáltunk, majd egyre többfelé hívtak. A Rádióban akkor indult el a jazzver­seny, s mi két vagy három ízben meg­nyertük. Igen komoly repertoárunk volt, főleg saját számokat játszottunk, s nem azért nyertünk, mert rádiósok voltunk, hanem mert tényleg ez volt az egyetlen együttes, amely dolgozott, és állandóan produ­kált. A Tomsits kvartett igen nagy sikereket ért el, szerte a vilá­gon ismerték. Fesztiválokon szerepeltünk, töb­bek között Montreux-ben, ahol egyszer a kritikusok díját kaptuk meg.

• Sajnos nagylemez nem őrzi ennek dokumentumait, de a Modern jazz anto­lógia néhány darabján helyet kapott egy-egy szám. Ebből ítélve igen koncepciózus, kimunkált zenét játszott a kvartett, a mai viszonyokhoz képest is feltűnően prog­resszív hozzáállással. Milyen kár, hogy ellentétben a külföldi gya­korlattal nálunk szinte elképzelhetetlen e régi felvételek meg­jelentetése egy új nagylemezen!

-    A prospektuson az volt feltüntetve, hogy a stílusunk mo­dern. Nem avantgárd; abban az időben mentek a free zenék, de azt soha nem szerettük. Azon az úton mentünk, amin Keith Jarrett és Chick Corea is járt: modern jazzt játszottunk, tele swinges elemekkel. Minden számot kidolgoztunk, az akuszti­kus hangzás minden lehetőségét kihasználtuk. Sok olyasmit csináltunk, amire ma már nem vállalkoznak a zene­karok, mert elüz­le­tie­sedett a szakma, mindenki azt nézi, hogy mit tud érte kapni. Mi viszont azért szerettük, mert el­juthattunk fesztivá­lokra, ahol személyesen láthattuk az addig csak rádióból hal­lott muzsikusokat. Ez nagy élményt nyúj­tott, ebből rengeteget lehetett tanulni. Azért is maradtunk korszerűek, mert mindig az áramlattal tudtunk haladni.

• Néhány év múlva azonban ez az együttes is feloszlott. Miért?

-    Az ok egy félreértésen alapult. Eléggé drákói szigorral fog­tam az embereket, mert tud­tam, hogy másképpen nincs pro­dukció: megköveteltem, hogy nem me­het­nek máshova, tagként játszani. Azt akartam megakadályozni, hogy külön­böző ne­vek alatt ugyanazok az emberek muzsikáljanak. En­nek akkor nagyon sokan tap­sol­tak, de sokan mérgesek vol­tak rám. Egy­szer Pege kétségbeesetten felhívott, hogy az egyik zenésze kie­sett, menjek el velük helyette a nürnbergi fesztiválra. Megkér­deztem a fiúkat, ők beleegyeztek. Ott vi­szont az történt, hogy mivel a kiküldött nevezésből az én nevemet ismerték a szerve­zők, Tomsits kvartettet nyom­tat­tak a plakátra. Emiatt Ali is megharagudott, mert azt hitte, az én kezem van benne; pedig nem is tudtam róla. Erre fel üzent Gyuri, hogy ha így, akkor oszlassuk fel a kvar­tettet. Én tudtam, hogy ez kifogás, hogy ő már szabadulni akar, mert beindultak ne­ki a dolgok, maga akart komponálni. Megszűnt a kvartett, s azután én több évig nem csináltam semmit, egyedül tengtem-lengtem, ide-oda csa­pódtam. El­ment a kedvem, mert nagyon sok energiát fektettem abba az együttesbe, és nagyon sokat értünk el. Csak egy példa: azon kevés európai együttesek közé tartoztunk, akiknek alá­írással szignált fényképe van a New York-i Modern Művésze­tek Múzeumában.

• A tettvágy azonban mégiscsak legyőzte a depressziót, mert 1978-ban új, jazz-rock stílusú zenekart szervezett, még­pedig fiatalokból.

-    Ez volt a szextett, amivel már egészen más alapokon, be­rendezéssel indul­tunk, és sikerült is egy soundot kita­lál­nunk. Ezt láttam a jövő zenéjének, mint ahogy bele is tar­tozik, bár konkrétan már elment ez a stílus, ismét swinget és ha­gyomá­nyos zenét játszanak a legtöbben. Ez a zenekar elég sok pén­zembe került, de ha az ember akar valamit csinálni az életében, akkor áldoznia kell érte. Közben megváltozott a világ, mert ezek a gyerekek már businesst is kerestek. Azt aján­lottam nekik, hogy a megélhetés és az összetartás miatt vállaljuk el ORI-műsorok kísérését, s amikor van pénzünk, akkor nyugod­tan, gondtalanul játszhatunk jazzt. Jó ered­mé­nyeket értünk el ezzel az együttessel, s megint mondták, hogy a Tomsits szextett új dolog, munka van mögötte. Mert ezzel is hangszereléseket játszottunk, bár teljesen az ala­pok­ról kellett kezdeni, mert a ta­gok zöldfülűek voltak. Sokan megfordultak benne. Én pro­fesszionalista vagyok, s ezt nem szégyellem, mert ez is egy szak­ma. Az más kérdés, hogy nagyon szeretem a jazzt, ez az éle­tem, a hobbim, s ki­vált­ságos embernek tartom magam, mert azt csinálom, amit szeretek. A srácok ették a fülemet, hogy menjünk Nyugatra. Mondtam, hogy nem ismerik a zenekart, ehhez 4-5 évnek kell eltelnie. Még nem tartottam elég erősnek a társaságot ahhoz, hogy a kvartett után ugyanazokra a helyekre elmen­jek velük. Azt javasol­tam, men­jünk inkább a Szovjetuni­óba, ahol rutint szerezhetünk. így is történt, két hónapig vol­tunk kint, s összerázódott a zenekar. De ott is mindig a fegye­lem­mel volt baj. Ilyenekkel, hogy pucold ki a cipőd, fésülködj meg, mielőtt felmész a színpadra. Eb­ből a szempontból kon­zervatív vagyok: klubban nem kell felöltözni, de kon­certen meg kell teremteni valamiféle ideált a közönségnek, mert nem kellemes három órán keresztül koszos, gyűrött ruhájú zenésze­ket nézni. Ez is hozzátartozik a ze­néléshez. Amikor hazajöttünk, egy fellépés után odajöttek hozzám a srácok, hogy nem bírják ezt a kétlaki életet, csak jazzt akarnak ját­szani. Kész. Ezt követően ke­rült László Attila a Rádió zene­karába, s lépett mindenki arra az útra, amire rá­kény­szerül, mert a jazzből nem lehet megélni, mellette másfajta zenét is kell játszani.

• Találkozásunkra készülve ismét meghallgattam lemezről a kvartettel 1969-ben rögzített Dhrupad című számot és a tíz év­vel később, vegyes összetételű zene­karral készült Álom és valóság című albumot, ami a saját neve alatt jelent meg. Meg­mondom őszintén, nekem a Dhrupad jobban tetszett, komo­lyabb, elmélyültebb zenének érzem, mint az utóbbit, amely jó­val populárisabb hangvételű.

-    Azt a felvételt én is értékesebbnek tartom, mint a nagy­le­mezt. Ez úgy történt, hogy 15 év után kap az ember egy lehető­séget önálló lemez készítésére, s akkor el­kezd speku­lálni: ha csak tiszta jazzt tesz rá, akkor 6-7000 példányban kel el, vi­szont az lenne a cél, hogy őt is és a jazz-zenét is megismerjék, még azon az áron is, hogy esetleg populá­ri­sabb a hangvétele. Van még egy szempont: hogy a lemez­gyár se haragudjon meg, hanem adjon lehetőséget második lemezre is, mert az első szé­pen fogyott. S akkor már esetleg azt lehet rávenni, amit az em­ber szeretne.

• Ennek ellentmond, hogy Szabados György és Gonda Já­nos is kaptak újabb le­hetőségeket - igaz, több év elteltével -, pedig az ő lemezeikre nem mondhatni azt, hogy populárisak. Azt hihetnénk, hogy a lemezgyár készteti taktikázásra a ze­né­szeket, de amit elmondott, a szerint ez a kényszer önben van meg, ön gondolkozott a lemezgyár fejével.

-    Az a vágy is szerepet játszott, hogy minél több ember­hez eljusson a lemez. Ez még a szextett előtti kísérlet volt, amivel azt kerestük, hogyan lehet a jazzt po­pu­lárissá tenni. Tapoga­tóztam a sötétben. Annyiban bejött a taktikám, hogy két hét múlva elfogyott a lemez, utánnyomást kellett pré­selni. Ha ma kapnék ilyen lehe­tőséget, másképp csinálnám. Akkor még nem voltam elég bölcs, egy bizonyos irányzat rendkívül hatott rám, és azt hittem, az sokáig fog tartani. Ezeket a hibákat én is isme­rem, ezzel együtt vállalom a le­mezt.

• S ma milyet csinálna?

-    Kvartettel, azokkal a zenészekkel, akikkel Jugoszlá­viá­ban elkezdtem dol­gozni. Velük megtaláltam a régi kvartett ­hangula­tot, annak ellenére, hogy egyelőre csak standardokat játszunk. De olyasfajta módon, ahogyan annak idején tettük. Van egy másik elképzelésem is: az évek alatt saját berende­zésemmel sok klubfelvételt készítettem a szextettről, amikor vendégszólisták­kal szerepeltünk. Ezekből is le­het­ne kiadni egy válogatást.

• Néhány éve már nem Magyarországon dolgozik. Távo­zása előtt hogyan zárta le magában ezeket az éveket?

-    Nem vagyok elragadtatva attól, amit elértem. Termé­sze­tes folyamatnak tűnik: aki azt csinálhatja, amit szeret, annak arra kell törekednie, hogy sose álljon meg. Szeretnék mindig előre haladni, ma is ugyanúgy gyakorolok naponta, hall­gatom az új­donságokat. Úgy érzem, Magyarországon egy ideig nagyon szép ívben haladtam fölfelé, de aztán meg­áll­tam. Ez a váltás azért kellett attól eltekintve, hogy a Rádió pár éve már nem engedett sehova -, hogy tovább tudjak men­ni. Itthon nagyon el­ap­róztam magam. Most újra megin­dult a fejlődés, ami en­gem mindig arra sarkall, hogy még többet csináljak. Ha ma jól megy a trombitálás, akkor azért gya­korolok, hogy holnap még jobban menjen. Nincsen bennem feltűnési viszketegség, de sze­retem, ha az érté­kei­met el­is­merik.

• Mik ezek az értékek?

-    Először is a stílus, amiről már beszéltem. Régi felvéte­le­i­met meghallgatva meglepődöm, hogy mennyire fel lehet is­mer­ni a hangom. Természetesen ma job­ban trombitálok. Nem úgy nézem ezt, mint egy önelégült ember, de a jelek azt mu­tatják, hogy az elmúlt húsz év alatt nem csináltam rosszul a dolgomat. A trom­bitát nem választanám el a hang­sze­re­léstől, ez nálam szorosan összetartozik. Sokan is­mer­nek itt­hon is, külföldön is. Bár külföldön dolgo­zom, mindig ma­gyarnak ér­zem magam. Itthon nincs sok trombitás rajtam kí­vül, a legjobbak közé tar­tozom.

• Mondjuk úgy: monopolhelyzete van. Még mindig, hi­szen azért időnként itt­hon is fellép, s továbbra is tanít a jazz-tanszakon.

-    Erre azt szoktam válaszolni, hogy a kapu mindenki előtt nyitva áll. A kollégák mindig irigykedtek, amikor a hang­sze­re­lésekért pénzt kaptam. Mondtam: uraim, le lehet ülni dol­goz­ni! Amikor más a strandra megy, én otthon behúzom a füg­gönyt, és írok. El kell dönteni, hogy mi a fontosabb: a strand vagy a munka.

• S mi az oka annak, hogy Magyarországon oly ke­vés fúvós és trombitás van?

-    A fúvós hangszerek nehezek, a trombitán nagyon sokat kell gyakorolni. A zongorista leül, és látja a billentyűket, de a trombitán három gép van, s ha valaki agyilag nem áll úgy, hogy elméletben végig tudja gondolni, akkor nehezen halad előre. A jazz-zene igen komoly elméleti felkészültséget kí­ván. A másik ok: voltak nekem trombitás kollégáim, de vagy elzüllöttek, vagy abbahagyták a játékot. Trombita általában csak öt-hattagú zenekarba kell, amiből nálunk nagyon kevés van. Egyik tanítványom például a Rádióban került az én helyemre. Ezért is vál­lalom a tanítást, mert az borzalmas volt, hogy ha megbetegedtem, nem találtak helyettest. Éppen azért küzdöt­tem, hogy ne legyek monopolhelyzetben, soha nem akartam diktálni senkinek. Örültem volna, ha rajtam kí­vül tíz ilyen em­ber van, mert akkor máshová is el tudtam volna menni, nem­csak állandóan ott ülni. Amikor nem kel­lett a trombita, akkor is kitartottam mellette, mert azt mond­tam, eljön még az ideje. Tizenhat évig voltam a Rádióban trombitás, tehát nem kellett eldobni a hangszert. Éppen a mi­att, mert rengeteget foglalkoz­tam vele, tudok bizonyos apró frazírozási trükköket, s ebből valamit át tudok adni a tanít­vá­nyaimnak. Van, aki ki­látásta­lannak látja, hogy mi lesz vele végzés után. Azt válaszolom ne­kik: ne fe­lejt­sétek, a kínálat meghatározza a keresletet. Ha van trombitás, akkor majd hívják a zenekarokba; de ha nincs, sen­kit nem hívnak. Én ezt nem a pénzért csinálom, 1800 forintot kapok érte. Az érde­kel, hogy legyen fúvós, trombitás generá­ció. Hogy a hi­va­talos szervek ne mondhassák azt: mi csinál­nánk nagyze­ne­kart, de nincs elég zenész. Például pillanatok alatt össze lehetne hozni egy tehetséges szaxofonkórust. Ezeket az em­bereket kár hagyni így széthullani. Az a legnagyobb baj, hogy ezzel senki nem törődik. Ha belegondolunk, egy jó trom­bita 30 ezer forintba kerül. Hát miből vegye meg az a gyerek? Miért nem hoznak be 4-5000 ezer forintos jó cseh hangszere­ket? Annak idején sem lehetett hangszereket kap­ni, csak na­gyon régieket. Pedig nagyon sok szülő taníttatja zenére a gye­rekét. Mire? Ami van: hegedűre, gitárra, zon­go­rára.

• Leszámítva a szextettel töltött két esztendőt, muzsikusi pá­lyáját két pólus jel­lemezte, a kvartett illetve big band já­ték. Melyiket érzi magához közelebbinek: a kamara­muzsi­kálást, vagy a zenekarvezető-hangszerelő-szólótrombitás eszményét?

-    Mind a kettőt. Úgy hiszem, kifejezetten szólista alkat va­gyok. Hogy meg­pró­bálom irányítani is a zenét, abban pici világmegváltó vágy is van. Ha már csi­náljuk, akkor kísé­rel­jük meg nagyon jól, valahogy másképpen. Mindig izgatott a hang­szerelés, hogy mitől szól úgy a zene. Bárhol dolgoztam, kis hangszereléseket készítettem. Nagyon szeretem a big bandet, már gyermekkoromban vonzott a sok fúvós hang­zása. Ez örök nosztalgiám maradt, és mindig bánkódtam amiatt, hogy a Stú­dió 11 csak kis zenekar.

• Pedig a nagyzenekar léte sarkalatos pontja minden or­szág jazzéletének. Akár­kivel beszéltem erről, mindenki ér­tetlenül állt azelőtt, hogy nálunk nincs olyan ál­landó big band - mint például a varsói rádió zenekara -, amely biztos kenyeret ad­hat­na sok jazz muzsikusnak, és alkotóműhellyé válhatna. Akár­hogy is nézem, kü­lönösnek találom, hogy egy kétszázezres vá­ros, mint Novi Sad, erre igényt for­mál, a tíz­szer nagyobb Bu­dapest pedig lemond róla. Ön, aki másfél évtizedig be­lülről is figyelhette a Rádiózenekar életét, mi­lyen magyarázatot talál erre?

-    A Magyar Rádió tánczenekarát annak idején, a háború után Martiny Lajos vette kezébe, aki jazzimádó volt, és kitű­nő­en vezette az együttest. Őt aztán meg­fúrták, belső hatalmi har­cok alakultak ki, amik személycserékkel jártak. Nem tud­tak megfelelő repertoárt kidolgozni, nem tudták összetartani a ze­nekart, rossz, kor­szerűtlen műsorpolitika alapján irányí­tották. Ez mind a szakértelem hiányának tu­lajdonítható. A Rádió ve­zetősége a hatalmi pozíciókat meghagyva lecsök­kentette a ze­nekart, mondván, hogy miért foglalkoztassanak 18 embert, amikor 10 is el tud­ja látni azt a feladatot. Nekem az volt a problémám a Stúdió 11-gyel, hogy nem le­he­tett ki­alakítani egy­séges stílust, pedig nagyon hasz­nálható zenekar lett volna. Ezért fogadtam öröm­mel a Novi Sad-i Rádió hívását, pedig sokfelé mehettem volna.

• A jazz hazai fejlődése szempontjából szükségesnek és le­hetségesnek tartja-e egy állandó, hivatásos big band lét­re­ho­zását?

-    Szükségesnek tartom, mert rengeteg olyan munka van, amihez nagyzenekar kellene; azon kívül ott a rengeteg ze­nész. Lehetőség is volna rá, de ezt a Rádió ve­zetőségének il­letékessé­ge eldönteni.

• Ha esetleg megkérnék rá, elvállalná a vezetését?

-    Minden további nélkül.

(1981)

(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)