Unom a képemet (Peter Brötzmann)

Irene Schweitzer svájci zongorista a német free jazz atyjának nevezte, de vannak más mi­nő­sítések is, mint "teuton", "militáns", amelyek megpróbálják személyiségét és zenéjét jelle­mez­ni.

(Forrás: Internet)

Akárhogy is, a legendás wuppertali free csoportosulás tagja, a többféle fúvós hangszeren játszó Peter Brötzmann a legaktívabb jazzmuzsikusok egyike, aki a 80-as években teljesen új irányt vett. 1941-ben Remscheidben született. 1969-ben beiratkozott a wuppertali művészeti iskolába, ahol négy és fél éven át festészetet és rajzot tanult. Peter Kowald bőgőssel együtt egyre aktívabban foglalkozott a zenéléssel is. Párizsba ment, ahol olyanokkal játszott együtt, mint Steve Lacy, Don Cherry, Kent Carter, Gato Barbieri. 1968-ban Carla Bley és Mike Mantler együttesével turnézott Európában, és ekkor mutatkozott be saját zenekarával a frankfurti jazzfesztiválon. Ezt követően hamar az európai free jazz mozgalom egyik vezető személyisége lett önálló együttesei élén (amelyekben olyanok muzsikusok fordultak meg, mint Han Bennink, Fred van Hove, Albert Mangelsdorff, Louis Moholo, Misha Mengelberg), illet­ve olyan zenekarok tagjaként, mint az improvizatív Globe Unity Orchestra. Kimeríthetetlen energiák, kötetlen, erőteljes játékmód és megalkuvásmentes magatartás jellemzik muzsikusi arcélét. 1986-ban csatlakozott Sonny Sharrock gitáros Last Exit nevű zenekarához, amely az évtized újító szellemű csapatainak egyike. Az ötvenhez közeledve Peter Brötzmann állja az új kihívásokat.

• Furcsának találom, hogy utoljára 1975-ben szerepelt önálló címmel a Jazz Forum magazinban, holott azóta sok minden történt önnel. Felidézné a fontosabb eseményeket?

– Abban az időben Han Benninkkel és Albert Mangelsdorff-fal játszottam. Sokszor szerepeltem Hollandiában Benninkkel és Mengelberggel, ez fontos hatás volt a pályámon. Emellett olyan angol és amerikai muzsikusokkal is dolgoztam, mint Evan Parker, Derek Bailey, Steve Lacy, Don Cherry és mások.

• Játékát az FMP (Free Music Productions) cég lemezei őrzik.

– Igen, az FMP 1969 óta létezik, és a legtöbb lemezem velük készült. Csináltam néhány lemezt Hollandiában is. Természetesen mindig anyagi és terjesztési gondokkal küszködtünk, de a cég még ma is megvan.

• A hetvenes évekhez képest érzékel-e változást felvételeik forgalmazásában?

– Az mindig nagyon gyatra volt. A nagy lemezcégeknek könnyű, de a kicsik lehetőségei korlátozottak. Manapság annyi minden van jelen a piacon, hogy sokkal nehezebb eladni a lemezeinket.

• Van-e még olyan igény az efféle improvizált zenére, mint a 60-as években volt?

– Azt hiszem, igen. Nem fogy túl sok lemezem, ha ezer példány elkel egy félév alatt, az már jó. Mások nem forgalmaznak ilyen sokat. Van közönségünk, van piaca a lemezeinknek, de ideje másik terjesztőhálózat után néznünk.

• Azt mondta, ilyen sokat?

– Igen. Ennek a zenének a piaca nem túl nagy.

• Akkor aligha ebből él.

– Nem, hanem a koncertezésből, és szerencsére sok fellépésem van. Évente egyszer-kétszer kapok jogdíjakat, de ez nem számottevő.

• Nem szeretné, hogy zenéje több emberhez jusson el?

– Persze, hogy szeretném, de ez a terjesztés függvénye. Ez a zene még mindig különösnek számít. Ha egy koncerten nagy közönségünk van, ami időnként előfordul, több lemezt adunk el.

• Ez a zene még a különösnek tartott jazzen belül is rendkívülinek számít.

– Tudjuk, de nem tehetek mást. Mindig vannak divatok, most éppen a bebop és másfajta habarcsok uralják a piacot. A Last Exit létrejöttének egyik célja éppen az volt, hogy szélesebb közönséghez jussunk el.

• Megfigyelhető, főleg Amerikában, hogy elkötelezett és nagyra becsült muzsikusok, mint például Jack DeJohnette, igyekeznek zenéjüket hallgathatóbbá, populárisabbá formálni úgy, hogy azért az előadás színvonalából nem engednek.

– No, igen, ez mutatja, hogyan működik a piac odaát. Nagyon nehéz talpon maradni, ezért kevernek bele sokan egy kis funkyt, populárisabb elemeket. Ott van például Ornette Coleman, aki fiatal muzsikusokkal veszi magát körül, új környezetbe helyezi a régi kvartett zenéjét: elektronika, sok gitár, basszusgitár, dobok. Ez így megy.

• Ön is váltott, nem?

– Remélem. Múlik az idő, tapasztaltabb lettem. A Last Exit hangzása természetszerűleg különbözik attól, amit európai muzsikusokkal játszom. Itt is azt csinálok, amit akarok, de a háttér, a dob és a ritmus funkciója más.

• Ön az európai free jazz köreihez tartozik, amelynek reprezentatív formációja a Globe Unity Orchestra volt. Sok kritikussal és muzsikussal beszéltem, akik sajnálattal állapították meg, hogy ez a zene zsákutca volt, a zenekar nem fejlődött sehová.

– 1976-ban éppen emiatt léptem ki Globe Unityből. Az első évek még sikeresek voltak, mert kölcsönös megértés alakult ki a muzsikusok között. Ez a közösségi érzés azonban egy idő után megszűnt, mindenki a maga útjára lépett, nem volt, aki megszervezze a zenét. Így aztán az egész ellaposodott. Ha nincs elegendő lehetőség játszani, mint az elmúlt években, fejlődés sincs. Beléphetnek új tagok, de ez nem oldja meg az alapvető gondot. A free jazz mozgalom általános problémája, hogy néhány muzsikus teljesen eltűnt, egyesek, mint Albert Mangelsdorff, egyéni stílust alakítottak ki, de a többség egy helyben maradt. És nem jó állni, miközben mozog a föld. Ezért léptem odébb.

• Azt gondolom, maga a free idióma is ellentmondásossá vált, mert létrehozta a maga nyelvezetét, ami óhatatlanul korlátozásokkal jár.

– Ezért kezdtem játszani különböző zenészekkel Anton Fiertől Toshinori Kondoig. Én nem érzem ezeket a korlátokat, csak jó és rossz muzsikusokat ismerek. Mindegy, hogy hagyományos japán koto-játékossal, vagy amerikai és angol popzenészekkel dolgozom.

• Ez tudatos elhatározás következménye volt, vagy így adódott?

– Nem volt kimondottan elhatározás, a koncerteken vagy éppen a büfékben kerültünk kapcsolatba egymással. Eldöntöttük, hogy együtt játszunk, s kiderült, hogy megy. A Last Exit például már két éve létezik, s nagy örömmel veszek részt benne.

• Nem általános, hogy európai muzsikus amerikai zenekar tagja legyen.

– Valóban nem mindennapi, hogy egy német szaxofonos ilyen környezetbe kerüljön. Kedvelték a játékomat, megkerestek, én is szeretem őket, jól együttműködünk. Mindig jó kapcsolataim voltak amerikai muzsikusokkal. Peter Kowald játszik még sokat odaát.

• Életének ez a szakasza nemcsak új társakat és kapcsolatokat hozott, hanem a stúdiótechnika új lehetőségeivel is megismertette. A Bill Laswell-lel készített felvételekre gondolok.

– Ráuntam az improvizatív európai zene intellektualizmusára. Olyan amerikai dobosokkal kezdtem játszani, mint Andrew Cyrille, Milford Graves és Ronald Shannon Jackson. Az ő zenéjük inkább a gyomorból jön, az európai inkább az agyból. Ez nyitottabbá tett az amerikai muzsikusok iránt.

• Az ön egyik tulajdonsága, hogy megalkuvás nélkül hű önmagához, következetesen járja a maga útját, fittyet hány az anyagi vagy üzleti szempontoknak.

– Remélem, hogy így van. Amikor a Last Exittel kezdtem játszani, sokan azzal gyanúsítottak, hogy a pénzért teszem. Nos, nem a pénzért játsszuk ezt a zenét, hanem mert szeretjük. Amit csinálunk, abban benne van az európai free jazz, a blues, a rock and roll, mindenféle zene.

• Mi vonzotta ehhez? Miért csatlakozott a Last Exithez?

– Elég régen ismerjük egymást ahhoz, hogy tudja: mindig a közvetlen, erőteljes kife­je­zésre törekedtem. Egész testemből játszom, szeretem feszegetni a kifejezhetőség határait. Erre ebben az együttesben jó lehetőségeim adódnak.

• Az elektromos gitár és a rock-ritmusok azonban más világot képviselnek.

– Ez igaz, régebben ki nem állhattam az elektromos gitárt és a basszusgitárt. De igyek­szem nyitott maradni az új dolgok előtt, s magam is meglepődtem azon, hogy kezdtem ezt a hangzást megkedvelni.

• Rájátszás, visszhangosítás, elektronikus hangképzés: nem tart attól, hogy a technika el­pusztít valamit? Hogy a hangszer természetes hangjának bensőségessége helyébe a mes­ter­séges zajkeltő eszközök lépnek?

– Ez megtörténhet, de ha az ember tudatosan dolgozik a stúdióban, olyan dimenziókkal gazdagíthatja a zenét, amire koncerten nincs módja. Mindkét vasat a tűzben tartjuk. Például a Japánban készített lemezünkön, amelyen Herbie Hancock is játszott egy keveset, akusztikus és elektromos eszközöket egyaránt használtunk.

• A közönség hogyan viszonyul az új irányhoz? Azoknak, akik méltányolták korábbi erőfeszítéseit és következetes előadói magatartását, nem esik-e nehezükre követni?

 – Lehet, de nem érdekel, fontosabb, hogy új, fiatal közönséget találjak. Nem tehetek arról, hogy a régi jó barátok nem értik, amit most csinálok. A korombeliek meglehetősen szűkagyúan gondolkodnak. Azt hiszik, hogy a zenének ugyanolyannak kell maradnia. Ez ostobaság. A 35 fölöttiek otthon ülnek, bámulják a tévét, Coltrane-től Davisig minden jó régi felvétel megvan nekik videón. Lehet, hogy egész nap dolgoznak, és elfáradnak estére, nem tudom. A fiatal közönség sokkal nyitottabb, új élményekre, tapasztalatokra vágyik, s ez nekem sokkal érdekesebb.

• Nem vonja ez maga után azt, hogy zenéjét az ő érdeklődésükhöz és esztétikai igényeikhez kell igazítania? Nem befolyásolja ez túlságosan a zenei gondolkodását?

– Lehet, hogy egyesekét igen, de az enyémet nem. Elég régen űzöm az ipart ahhoz, hogy képes legyek a magam útját járni. Mindig volt közönségem, de olyat nem csinálok, amit nem akarok.

• Volt már arra példa, hogy zenéje ellenséges indulatokat váltott ki?

– Ilyen mindig előfordulhat. Amikor a Last Exit első koncertjét adta Frankfurtban, többen odajöttek hozzám, hogy mit csinálok. A fiatal közönség azonban élvezte. Soha nem törődtem a közönséggel. Játszom a magamét, nem foglalkoztat, hogy kedvelik-e vagy sem. Termé­sze­tesen inspirálóbb, ha élvezik, de ha nem, az nem az én bajom.

• Attól tartok, ez nemcsak ízlés kérdése, s nem pusztán az ön szándékain múlik. Ennek az anarchikus, disszonáns, hangos, sokkoló funky zenének a befogadása az érzékszervek sajátos működését feltételezi.

– Tény, hogy nem háttérzene. Magam is ismerek olyanokat, akik koncerten élvezik, de lemezen képtelenek elviselni. Rá kell szánni az időt, gyakrabban kell koncertre járni új dolgokat tapasztalni. Ez a közönség részére is tanulási folyamat.

• Mintha a nyolcvanas években nem ez volna az uralkodó irály. Az elemzés, az értelmezés helyett a kikapcsolódás, a szórakozás, a könnyed zene és beszéd dívik.

– A popzene uniformizálódása és leegyszerűsödése sokakat kielégületlenné tesz. Mindig akad elég ember, aki másfajta zenére vágyik.

• Jó hallani, hogy ön és más avantgárd muzsikusok ennyire hisznek saját magukban, bíznak a közönség befogadó készségében.

– Enélkül képtelenség volna fennmaradni. Amikor azt a furcsa zenét a hatvanas években játszani kezdtem, a muzsikustársakon kívül alig akadt valaki, aki értette. Hosszú időbe került, amíg a közönség kialakult, de mindig tudtuk, hogy ezt az utat kell járnunk.

• Az európai free zenészeket még mindig elég nagy távolság választja el az olyan nagy fesztiváloktól, mint Hága, Pori, Molde. Ha ezeken egyáltalán helyet kap az avantgárd, akkor csak amerikai előadók tolmácsolásában.

– Az amerikaiaknak más képzetük van az un. free zenéről. Valójában ott ez soha nem volt szabad. Az egyetlen kivétel talán Cecil Taylor. A Last Exit játszott Hágában, Párizsban, Moers-ben, és Poriba is hívtak. De amúgy igaz, könnyebb egy félmodern improvizált zenét játszó, funky ritmusokkal dolgozó amerikai zenekarnak. Minden fesztivál üzletiessé vált, ezért nem szeretem őket. Bizonyos fajta zenét kívánnak, s már nemcsak a muzsikusok neve számít, mint Coltrane idejében. Sok zenész ugyanazt a kacatot játssza, a nevek felcserélhetőek. Amerikában most nem sok minden történik. Az “öreg” európai free zenészeket, mint Schlip­penbach vagy én, nem hívják ezekre a fesztiválokra. Különben is a méretek elrettentőek, húsz­ezer ember előtt nem lehet játszani. De mégis kell, mert néhányan később eljönnek a kisebb koncertekre is. Jobban szeretem a meghittebb termeket 100-150 hallgatóval. Sok mindent csi­nálok, szólóban, duóban, trióban is játszom.

• Nemrégiben 14 szerelmes vers címmel szólólemezt jelentetett meg, amelynek lírai hangvétele és érzelmi töltése alighanem barátait is meglepte.

– Mint mondtam, kissé megváltoztam, sokat tanultam magamról az elmúlt években. Már nem vagyok dühös fiatal, de az erőm megmaradt. Ez a 14 darab lemezre készült, s való igaz, meglepetést okozhat egyeseknek. De unom már azt az arcképemet, amely hangos, erőszakos szaxofonosként láttat. Az egész személyiségem megváltozott, ma sokkal többet tudok, mint 15 évvel ezelőtt.

• Hallgatja időnként a régi lemezeit?

– Nagyon ritkán. A múltkor New Yorkban egy rádióriportban lejátszották a legelső lemezemet, amit azóta nem hallottam. Meglepődtem, de meg voltam vele elégedve.

• Azért kérdeztem, mert vannak muzsikusok, akik megtagadják a múltjukat, gyerekes kísérletnek minősítik első lépéseiket.

– Mindig tudni kell, hogy mi következik, de azért időnként nem árt megállni, és visszapillantani. Például jobban kedvelem Miles Davis klasszikus kvintettjét Coltrane-nel, mint a mait, amiből hiányzik valami. Azon lehet vitatkozni, hogy kedveljük-e ezt a zenéjét, de amikor azt mondja, hogy “a közönség mindig ugyanazokat a standardokat akarná tőlem hallani”, meg kell adni neki a jogot, hogy azt az utat válassza, amelyiket akarja.

• Ha már itt tartunk: foglalkoztatják az új irányzatok, érdekli, hogy mi történik a jazz mai világában?

– Nem nagyon hallgatok új zenéket, inkább a régieket Armstrongtól a hatvanas évekig, Eric Dolphyval bezárólag. Ismerem a muzsikusokat, de főleg koncertekről. A múltkor New York-ban fesztivált rendeztünk fiatal együtteseknek, szaxofonosoknak. Szellemileg és kifejezésmódjában sem volt valami erős a felhozatal. Én Milford Graves dobossal játszottam, aki velem egykorú. Jobb volt az összes fiatal dobosnál. A Last Exit, amelyben Bill Laswell kivételével mindenki velem egykorú, sokkal erőteljesebb zenét játszik, mint ezek a fiatal gyerekek. És én már 47 éves vagyok.

(Jazz Forum, 1988)

(In: A jazz ideje. Osiris, Budapest, 1999)

Machine Gun (FMP), 1968

Brötzmann Solo (FMP), 1976

Three Points and a Mountain (FMP), 1978

14 Love Poems (FMP), 1984