Hölgyek és hölgyek (VII. Mary Lou Williams Women in Jazz Festival, Washington DC)
Ami Európában elképzelhetetlen, Amerikában rendjénvaló, sőt természetes. A washingtoni Kennedy kulturális központban hetedik alkalommal rendeztek olyan jazzfesztivált, amely a néhai neves zongorista, hangszerelő, Mary Lou Williams nevét viselve a nőket állítja a középpontba.
Mary Lou Williams (forrás: Kennedy Center)
Az ötlet atyja persze férfi, dr. Billy Taylor, zeneszerző, ismeretterjesztő, az intézmény dzsesszrészlegének művészeti igazgatója.
Három este, kilenc együttes, nem beszélve a járulékos programokról (ingyenes délutáni koncertek, örömzenélések, előadások, filmvetítés), és minden este legalább egy nagy név, amely vonzza a közönséget. Az első években a koncertek csekély számú nézősereg, ma telt házak előtt zajlottak. A fesztivál megtalálta a maga helyét és táborát, a nők újfent bizonyították egyenjogúságukat, és ami nem mellékes, győztesnek mondhatta magát a dzsesszmuzsika is.
Persze, nem minden befutó könyvelhetett el magának magas pontszámot. Az énekesek között az egykor Count Basievel és Stan Getzcel is koncertező, sztárnak számító világtalan Diane Schuur fellépése a felszínes, érzelgős hollywoodi világot „varázsolta” a színpadra. Ez is Amerika persze, de a produkció csak arra volt példa, hogy kellő ízlés és kifinomultság nélkül keveset ér a kiváló hanganyag és a remek ritmikai érzék. Mindennek ellentéteként az extravagáns Patrícia Barber egyfajta posztmodern cool, azaz hűvös, távolságtartó, idézőjeles előadásmóddal aratott hasonlóan nagy sikert. A chicagói énekesnő popdallamból rezzenéstelen arccal váltott dzsesszörökzöldbe, hogy mindezt a nyakláncával elváltoztatott hangú zongora elidegenítő akkordjaival tetézze. Rendhagyó, egyéni előadásmódja figyelemre méltó intellektuális tartalmakat hordozott. A dzsessz törzsvonalát a színes bőrű San Francisco-i Mary Stallings képviselte, aki szuggesztív, érzelemdús, ritmikailag páratlanul feszes, húzós előadásmódjával igazolta, hogy napjaink vezető énekesnői között van a helye.
A fesztivál nemcsak kiváló énekes, hanem hasonlóan magas színvonalú hangszeres teljesítményekkel is előrukkolt. Sherrie Maricle dobos Diva elnevezésű big bandje szellemes hangszereléseivel és kiváló szólistáival tűnt ki. Talán mondani sem kell, hogy a zenekar minden tagja nő volt. Az ausztráliai testvérpár, Lisa és Nicki Parrott (szaxofon, bőgő) kvartettje az amerikai Kevin Hayes zongoristával és Dion Parson dobossal ausztrál népzenére épülő, gondolatgazdag, változatos hangszerelésű szerzeményekkel jelentkezett. A másik, Kanadából érkezett testvérpár, Ingrid és Christine Jensen (trombita, szaxofon) hasonlóan átgondolt, virtuóz hangszerszólókkal dúsított main stream műsorával nyerte el a közönség tetszését.
Az amerikai születésű, Párizsban élő, hazájában kevéssé ismert, Magyarországon viszont a hetvenes években nagy népszerűségre szert tett Rhoda Scott orgonista remek hangulatot teremtve búcsúztatta a fesztivált. A vérbeli előadó minden porcikájával éli a zenét, ritmusával, lendületével képes azonnal zenéjével magával ragadni a közönséget.
(Magyar Nemzet, 2002)