Jazzmustra volt a palotában (Jazz showcase)
Nyugati minta alapján másodszor szervezte meg a fiatal magyar jazzmuzsikusok szemléjét a Művészetek Palotája a múlt hét végén. A Lajtától keletre sokan hajlamosak azt hinni, hogy ami az ominózus folyón túl történik, az mind figyelemre méltó, progresszív – a jazzmustra ötlete azonban nem feltételez világmegváltó fantáziát.
Jó bornak is kell cégér, fordíthatjuk le a kezdeményezést magyarra, és vigadjon is a kedvünk, hogy már elegendő minőségi nedű érlelődik a Kárpát-medencében. Fogadjuk azonban óvatosan a műsorfüzet világhírre vonatkozó kitételeit, mert bár – mint a kontinens számos más országában – sok igéretes tehetség bontogatja szárnyait ezen a vidéken, a magyar jazzmuzsikusok nyugati jelenléte koránt sincs arányban az önkép sugallta szakmai minőséggel.
Ezért üdvözlendő a jazz showcase-ként hirdetett mustra megrendezése még akkor is, ha a vállalkozás jelen formájában csak részben tudta betölteni hivatását. Mert hiába akad mutatni való portéka bőséggel, ha nincs elegendő vevő, hogy éljen a kínálattal. Aligha várható, hogy az hét jazzkritikus, rádiós szerkesztő, klubvezető, aki elfogadta a szervezők meghívását, radikális áttörést hoz majd a magyar jazz külföldi megjelenítésében. Az valószínűsíthető, hogy a londoni 606-os Klub, amely eddig is teret adott magyar muzsikusoknak, további néhány tehetségnek biztosít majd pódiumot – már, ha kellő anyagi háttértámogatást sikerül hozzá találni. Festett egek helyett vessük tekintetünket inkább a realitások talajára: Temzét, Szajnát és Rajnát lehet rekeszteni kiváló angol, francia és német jazzmuzsikusokkal; ugyan mi indítaná a nyugati impresszáriókat arra, hogy a kulturális vasfüggönyön túli, ismeretlen területekről léptessenek fel mégoly kitűnő, de neve nincs előadókat?
Mindezzel együtt, és mégis, elismerés illeti a szervezőket, hogy tovább haladnak a maguk által megkezdett úton. Akkor is, ha a három napot célszerűbbnek látszana kettőbe sűríteni; és akkor is, ha az esti koncertek fellépőinek kiválasztásában a külföldi forgalmazhatóságot kellene inkább szem előtt tartani. Naponta négy, összesen tizenkét csapat kapott lehetőséget a bemutatkozásra: jórészt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékének hallgatóiból, illetve nemrégiben végzettekből verbuválódott formációk. A szombati zárónapon például Kovács Linda (ének), Ávéd János (szaxofon), Oláh Dezső (zongora) és Borbély Miklós (szaxofon) igéretes játékát hallhatta a mérsékelt létszámú közönség, de javallott megjegyezni a korábbi fellépők nevét is: Molnár Sándor kvintett, Szolnoki Dóra Zamique, Trio Minor, Mrs. Columbo, Koós-Hutás Áron, SG5, Fábián Juli Jazz Riff és a Santa Diver.
Vannak tehát fiatal tehetségeink és van már jazzmustránk; de addig is, amíg sikerül nagyobb számú külföldi közvetítőt-menedzsert a Duna partjára vonzani, érdemes volna a szemlét erőteljesebben a hazai koncertszervezők, klubvezetők, szakírók figyelmébe ajánlani. Mert ugyan akad példa sikeres külhoni pályakezdésre, de a tapasztalat szerint mégiscsak a hazai televényben kell a vetésnek szárba szökkennie ahhoz, hogy másutt is ráérezzenek az ízére.
(Jazz Showcase 2009. Művészetek Palotája, január 8-10.)
(Magyar Nemzet, 2009)