Klasszikus mesés zenék (I. Budapesti Jazzfesztivál)
Most már a magyar fővárosnak is van jazzfesztiválja. Nehéz vajúdás után született meg – jelentette be a Budapest Sportcsarnokban a rendező Private Music Productions vezetője, a műsorvezetőként is szereplő Drienyovszky András –, de él, létezik, s a szervezők reményei szerint jövőre is találkozhat vele a közönség. A vállalkozás tagadhatatlanul kockázatos, mert a temérdek kulturális esemény között könnyen elveszhet a gyerek; vagy ami ugyanilyen veszély, áldozatul eshet a fizetőképes kereslet hiányának. Nem véletlen, hogy a rádió részvételével a 70-es, 80-as években szervezett seregszemlék a vidéki városokban (Debrecen, Szeged, Nagykanizsa) találtak megfelelő otthonra.
Nos, az első budapesti jazzfesztivál inkább a kétkedőket igazolta: hiába sikerült idecsábítani a pályájuk zenitjén járó világsztárokat, az érdeklődés elmaradt a remélttől, s a szervezők csak abban reménykedhetnek, hogy erőfeszítéseiket jövőre nagyobb siker koronázza. Pedig aligha a program és az előzetes sajtókampány okolható a vártnál szerényebb közönséget vonzó kezdésért. A változatos műsor az első napon a klasszikus értelemben vett jazz, a másodikon a népszerű fúziós irányzatok kedvelőinek kínált érdemleges produkciókat. A rendezők kellőképpen érvényesítették a magyar érdekeket is, hiszen a hét közreműködőből négy a hazai pálya előnyeit élvezhette.
A program legnagyobb attrakciója a pályáját a hatvanas években kezdő amerikai Herbie Hancock All Stars együttese volt. Az ilyen válogatott csapatok névsora az előadás színvonalára általában igen, a zene minőségére nem feltétlenül nyújt garanciát. Hancock azonban nemcsak vezető muzsikusokat szervezett maga köré, hanem újszerű zenei koncepcióval jelentkezett. Lemerítette hálóját, s repertoárját napjaink popslágereiből állította öszsze. A Beatles, Simon és Garfunkel, Sade, Stevie Wonder és mások népszerű dalaiból készült The New Standard című lemeze 1996-ban az év egyik meglepetése lett: ilyen módszeresen először ő fordult a popzene kultikus darabjaihoz, azzal a nyilvánvaló j szándékkal, hogy azok a híd szerepét töltsék be a jazz nyelvezete és a ma közkeletű zenéin nevelkedett korosztályok ízlése között.
Az eredmény igazolta a szándékot, a muzsikusok és a hallgatók egymásra találtak, a két-két és félezres közönség hatalmas ünneplésben részesítette az együttest. A lemez kifinomult, részletgazdag hangszereléseihez képest a számok egyneműbben, erőteljesebb szólisztikus közreműködéssel szólaltak meg. Hancock nagy kedvvel zongorázott és improvizált, a Dave Holland bőgős, Jack DeJohnette dobos és Don Alias ütőhangszeres alkotta ritmusszekció kemény, sűrű alapokkal támasztotta alá a szólisták, a robbanó Michael Brecker szaxofonos és a belülről izzó John Scofield gitáros látványos játékát. Minden ízében átgondolt, rengeteg ötletből építkező, a legmagasabb szintű profizmust megtestesítő, nagy magabiztossággal előadott zene volt ez. Ha valami mégis hiányoltható belőle, az a muzsikusok értintettségből táplálkozó jelenléte.
Mintha egy New York-i klubból lépett volna elénk a második este a Petőfi Csarnokban a második amerikai csapat, a Jazz Passangers, Debbie Harry egykori popénekesnővel. Nem rejtették véka alá, hogy megviseli őket a csarnokban uralkodó hőség és füst, no meg az egyéb elfoglaltságai miatt otthon maradt bőgősük hiánya, akinek szólamait hol a vibrafonos, hol a hegedű játszotta. Műsoruk emiatt nem volt teljes értékű, de így is kiviláglott belőle, hogy olyan muzsikusokkal álltunk szemben, akik mindent ismernek és minden tudnak, éppen ezért nem látják értelmét, hogy úgy játsszanak, ahogyan mások tudnak. A posztmodern esztétika eklekticizmusában fogant, olykor kissé elvont előadásmódjukat az idéző- és kérdőjelek tették izgalmassá; alig volt zenei gesztusuk, amely önmagával azonos jelentést kapott volna. Harry hangterjedelme nem vetekedik a nagy énekesnőkével, de jazzes frazírozásával és jellegzetes városi attitűdjével izgalmas egyéniségként illeszkedett a zenekar szellemes játékába.
Az acid-jazz együttesként beharangozott, tavaly novemberben Pesten már bemutatkozott, ugyancsak New York-i Groove Collective fergeteges műsorral hozta mozgásba a közönség mozdítható részét. A Jazz Passangers intellektuális dimenziókba kalandozó zenéjével ellentétben a tíztagú együttes játéka híján van a kétértelműségnek. A funkyból, a rapből és a latin zenéből merítő, erőteljes ritmikájú, hatásos szólókra építő, életteli előadásmódjuk igazi bulihangulatot teremtett. Ismét tapasztalhattuk, mit tesz az erőtől duzzadó magabiztosság, zenei kifejezőkészség és színpadi természetesség, ami az Újvilágból érkező együttesek játékát jellemzi, még ha a felszabadult szórakoztatásnál nem céloznak is meg többet.
És a magyarok? Szakcsi Lakatos Bélát a jelek szerint a GRP amerikai céggel tíz lemezre kötött szerződése még mindig az árhullámként levonult ún. New Age zene képviseletére készteti. Újromantikus szólózongora-programjában akadtak ugyan bonyolultabb ritmikai feladványok, de játéka nem lépett túl a kellemesség művészi értelemben korlátozott érvényű kategóriáján. A hazai szupercsapatként hirdetett Take 4 tagjai – Tomsits Rudolf, Babos Gyula, Pege Aladár, Kőszegi Imre – hagyományos standardok improvizációkkal részarányosán megtűzdelt, profi előadásával kötötték le a hallgatókat mindaddig, amíg a Hancock-csapat más mércét nem állított a színpadi jelenlétnek. A tehetséges jugoszláviai Lajkó Félix hegedűs szerepeltetése, mivel a magyar és délszláv népzenei motívumok variációira épülő szenvedélyes játékának kevés köze volt a jazzhez, megkérdőjelezhető.
És végül, a Nagy János zongorista vezette 9:30 nevű együttes kimunkált, korszerű hangszerelési megoldásokkal élő, de az egyhangú ritmusok és a stílus bevett fordulatai miatt mechanikussá váló fúziós zenéjét hallgatva az ember kénytelen volt ismét tényként megállapítani a magyar jazz szokásos fáziskésését. Muzsikusaink mindig úgy akarnak játszani, mint a New York-iak, míg azok éppen arra törekednek, hogy ne úgy zenéljenek, mint máaok. Ez az ajándékba szita alatt galambot hozó lány esete, amit történetesen egy magyar népmeséből ismerhetnek a beavatottak.
(Új Magyarország, 1997)