A fúzió esélyei (Wayne Shorter, Al DiMeola)
RITKA ALKALOM; egyszerre két jazz világsztár a Budapest Sportcsarnokban, alig néhány nappal a tavaszi fesztivál és a műkorcsolya-világbajnokság után. Igaz, hogy egyikük két éve már járt a magyar fővárosban, s az is biztos, hogy a koncertet nem úgy őrzi meg az emlékezet, mint a jazz sokféleségét illusztráló vállalkozást, de be kell látni, egy újonnan alakult műsorszervező iroda (a Talentum) első teendője nem lehet a zenei élet hiátusainak pótlása. Nincs azon hát mit csodálkozni, ha a rendezők választása a kereskedelmileg konvertálható, a rock-közönség előtt is ismert virtuóz gitárosra, Al DiMeolára és a világ egyik legjobbjának tartott Wayne Shorter szopránszaxofonosra esett. .
Wayne Shorter mindazonáltal egyáltalán nem érdemli meg, hogy zenéjének populárisabb jellege miatt a gyanúnak csak az árnyéka is érje művészi kvalitásait. Alighanem a jazztörténet legszerényebb zenekari tagja ő: képességeit Art Blakey (1959-64) és Miles Davis (1964-69) együttesében, illetve a jazz-rock stílus legjobb combójában, a Weather Reportban (1971-86) eltöltött évek alatt végig felsőfokú jelzőkkel illette a szakma, de saját együttest – jóllehet önálló lemezekkel közben rendszeresen jelentkezett – csak az utóbbi három évben szervezett maga köré. Budapestre legújabb kvintettjével érkezett, benne nem kis meglepetésként két női muzsikussal.
Minden jel arra mutat, hogy a jazz, a rock és a funky különböző arányú elegyeként a hetvenes évek elején kialakult fúziós zene tartósabbnak bizonyul, mint ahogyan azt sokan gondolták volna. A változatos, gyakran aszimmetrikus, de végül is kötött, kemény ritmusalapra épülő stílus a szintetizátorok megjelenésével új fordulatot vett a nyolcvanas években: a polifonikus megszólalással, a hangszínek végtelen lehetőségeinek kiaknázásával meghatározójává vált az elektronikus, fémes hangzás. Ezek a normatív jegyek természetesen uniformizálták is ezt a zenét, úgyhogy a zenekarok között sokszor nem játékuk egyedisége, hanem a megszólalás profizmusa tesz különbséget. S ebben mindig azok járnak az élen, akik a leghamarabb hozzájutnak a legmodernebb technikákhoz.
ILYEN ÉLENJÁRÓ együttes Shorteré. A harmóniai többszólamúságról a legalább öt billentyűs hangszert kezelő két szintetizátoros gondoskodik, a gyomoridegekig ható, „döngölős" funky ritmust a gyakran jellegzetes pattintott technikával játszó basszusgitáros, illetve a láb- és a pergődob dinamikai lehetőségeit a végsőkig kihasználó ütőhangszeres (nagy tehetség a nő létére rendkívül keményen ütő Terry Linn Carrington) szolgáltatja. Tucatárunak számítana azonban munkájuk eredménye, ha Shorter alapvetően tonális indíttatású, meleg szaxofonhangja nem adna magával ragadó, személyes hangütést a funky áradásnak.
Lehet, hogy zenéjének iránya nem találkozik a puritán jazzbarátok feltétlen lelkesedésével, de Shorter ma, ötvenöt évesen is nagy egyéniség, kiemelkedő hangszeres játékos, aki minden hangot tartalommal tölt meg. Képes a hallgatóban azt az érzést kelteni, hogy állandóan fokozza az előadás intenzitását, holott szubjektumának sugárzása fogja egybe a feszültségek és az oldódások váltakozásának folyamatát. A szintetizátorokkal unisono felvezetett témái, motivikusan építkező szólói, finom hangulati váltásai azt jelzik, hogy tudatosan bánik eszközeivel. Ez a kontroll azonban egyáltalán nem köti meg fantáziáját az improvizációkban. Szemérmes, mégis erőteljes szaxofonhangja kölcsönzi az erőteljes ritmusoknak és az elektronikus hangzásnak azt a humánus minőséget, ami félreérthetetlenné teszi, hogy nem gép, hanem ember zenéje dübörög a hangfalakból.
Korszerű hangzáskép, hengerlő ritmika, kreativitás az improvizációkban – így összegezhető a Wayne Shorter kvintett műsora, amely a jazz egyik lehetséges irányára szolgált professzionális példával.
NÉPSZERŰSÉGE MIATT kerülhetett a műsor második, „főbb” részébe Al DiMeola, akinek jazztörténeti jelentősége már csak életkora miatt – két évtizeddel fiatalabb – sem mérhető a szaxofonoséhoz. A hetvenes évek közepén Chick Corea együttesében feltűnt ördöngős kezű gitáros mára lehiggadt, a virtuozitásnál nagyobb súlyt fektet az expresszivitásra. Fúziós érdeklődése őt nem a néger funky, hanem a latin zene felé vonzotta. Ütőhangszerekkel színesített kifinomult ritmusok, kellemes harmóniák, hirtelen dinamikai váltások, esetenként érzelmes énekszólam – ezzel a programmal jelentkezett legutóbb, s az összeállítás azóta sem, legfeljebb zenekara változott (benne érdekes módon az a Tom Brechtlein, aki korábban Shorternél dobolt). Világszínvonalon előadott muzsika ez is, de kevés zenei és szellemi izgalommal. A stílusnormák természetesen itt is érvényesültek; olyannyira, hogy alkalmanként úgy érezhettük, Pat Metheny együttese van a színpadon,
Felemás módon zárult hát az este; egy a ritkuló jazzesemények sorában. A hiányra figyelmeztetett létével: zene és események hiányára. Kérdés, nem fogjuk-e valaha ezt is hiányolni.
(Magyar Nemzet, 1988)