A Garbarek-mítosz
Valami megint történt Debrecenben: május 9-én a Kölcsey Központ új hangversenytermében koncertezett Jan Garbarek norvég muzsikus és együttese. Telt ház, sok jó arcú ember fogadta az Európa legjobb jazz-szaxofonosaként beharangozott 59 éves muzsikust, aki ismerősként érkezett, hiszen többször járt már Debrecenben.
Garbarek pályája a 60-as években John Coltrane zenéjének hatására jazzmuzsikusként indult, de ahogy rátalált saját hangjára, a jazzt a norvég népzene dallamvilágával, az indiai zene skáláival, ritmikájával és a repetitív zene kompozíciós eszközeivel ötvöző, akkor újszerűnek ható irányra, kerülni kezdte a jazz szó használatát. Okkal tette: a nyolcvanas években kikristályosodott zenefelfogását – helyesebben: zeneeszményét – mély árok választja el az amerikai eredetű, blues- és swinggyökerű jazzmuzsikától. A tenor és a szopránszaxofon metszően éles, mégis légies intonációja, néhány hangból álló, gyönyörű dallamok vagy dallamcsirák variációs ismétlése és fejlesztése, ezoterikus hangzás, tartózkodóan érzelmes, kontrollált előadás – Garbarek zenéjének jellegzetességei két évtizede változatlan formában fémjelzik kiadója, a németországi ECM hangzásvilágát.
Debreceni koncertjén régi játszótársaival – a német Eberhard Weber bőgőssel és Rainer Brüninghaus billentyűssel, valamint a turnén Marylin Mazur dobost helyettesítő indiai Trilok Gurtu ütőhangszeressel – két órán keresztül csak a zenére összpontosító, sallangmentes színpadi jelenléttel tartotta fogva a figyelmes közönséget. Élő koncerten nincs mód a stúdióban felvett lemezeken alkalmazott elektronikus effektusokra, utókeverésekre, rájátszásokra; a zene itt a maga közvetlenségében szólal meg. Az érett mesterek kimunkált interpretációjában hatásosan érvényesültek a fülbemászó dallamok, a lágy harmóniák, miközben az egyéni szólistaképességek megmutatására – amiben az ütőhangszeres elképesztő hangzásokat produkáló különszáma vitte el a pálmát – is elegendő hely maradt.
Garbarek zenéje ma is egyedi, sajátos – csak kissé másként hallgatjuk, mint húsz évvel ezelőtt. Ami akkor úttörő kezdeményezésként hatott, ma a „világzene” mindenevő divatjának bevett gyakorlata. Ami annak idején belülről fakadó, autentikus művészi megnyilatkozásként tételeződött, ma rögzült stíluskészletként és kompozíciós technikaként jelenik meg. Ez szépséget mint esztétikai minőséget felmagasztosító, szabályozott zene egy önmagába zárult muzsikus fenséges, ám időben távolodó világa. Észak-fok? Titok? Idegenség? Kerek egész, amihez nem lehet mit hozzátenni. Jan Garbarek sem tud.
(Debrecen, 2006)