A gitár virtuóza (Al DiMeola)
Mindössze 19 éves volt 1974-ben Al DiMeola, a bostoni Berklee College of Music szorgalmas, de névtelen hallgatója, amikor egy pénteki napon váratlan telefonhívást kapott Chick Corea zongoristától, a népszerű Return to Forever jazz-rock együttes vezetőjétől: csatlakozzon gitáros nélkül maradt zenekarához. A hívással – csak úgy, mesébe illően – a fiatal muzsikus legnagyobb álma vált valóra. A hét végén már közösen próbáltak, ezt követte a bemutatkozás a New York-i Carnegie Hallban, majd negyvenezer néző ünnepelte játékukat az atlantai fesztiválon. Így indult útjára néhány nap alatt az a szédületes karrier, amely Al DiMeolát a hetvenes évek uralkodó jazz-rock irányzatának reprezentánsává tette.
A Return to Forever ugyan két év múlva váratlanul felbomlott, ám a gitáros sorsa nem azokét követte, akik képtelenek voltak a csúcson megkapaszkodni. Új együttest szervezett, s tartós népszerűségét jelezte, hogy sorozatban következő lemezei mind meghaladták a félmilliós példányszámot. Virtuóz gitártechnika ("a leggyorsabb kezű gitáros"), latinos íz és lendületes ritmika jellemzi felvételeit. A John McLaughlinnal és Paco De Luciával alkotott trió három kivételes képességű gitáros sikeres együttműködését hozta. Scenario című 1983-as lemeze már az újfajta elektronika kísérletezőjeként láttatta DiMeolát.
Ilyen előzmények után lehetett játékának részese a budapesti Kisstadiont zsúfolásig megtöltő magyar közönség. A koncert hű tükre volt azoknak a változásoknak, amelyek a gitáros zenei felfogásában és előadói stílusában – mindenekelőtt az új technikai eszközök hatására – végbement. Nyoma sem volt már a virtuozitás olykor öncélú csillogtatásának: a hangsúly a kompzíciók szerkezetére, az együttes játékra és a különféle hangszínek kontrasztjára került. A gyors tempójú, kemény, improvizatív rockdarabok helyett latinos ritmikájú és dallamvilágú számok követték egymást meglepően visszafogott, diszkrét előadásban. Felhangzott a régi darabokból is egy-kettő, de a program gerincét a gitárszintetizátort előtérbe állító új szerzemények adták.
Ez a hangszer, amellyel Pat Metheny koncertjén már találkozhatott a közönség, valóban forradalmi változást hozhat a gitárjátékba. Lényege az, hogy a gitár húrjai szintetizátor közvetítésével szólalnak meg, ami ezerféle hangzást és hangszínt tesz lehetővé, illetve a digitális programozással hangok és hangzatok halmozására is módotnyújt. DiMeola alaposan élt az új technikával: hangszere hol pánsípként, hol orgonaként, hol – nota bene – gitárként szólt, ámuldozásra késztetve az elektronika híveit. Műsora azonban mégis némi csalódást okozott: az ismétlődő ritmikai és harmóniai fordulatok kissé egysíkúvá tették a programot. Hiányzott belőle az a progresszív tartás, ami napjaink vezető jazzmuzsikusainak játékát áthatja. Háttérzenének azonban fölöttébb kellemes; különösen, ha olyan, ütőhangszeresként és énekesként is kiváló partner áll DiMeola mellett a színpadon, mint a brazil Airto Moreira.
(Magyar Nemzet, 1985)