A huszonegyedik század jazz-zenéje (Mark Turner)
Neves amerikai muzsikusok egy budapesti jazzklub gyakori vendégei
A magyar főváros jazzéletét az utóbbi években két jazzklub fémjelzi. Mindkettő elsősorban a magyar szcénának ad teret, de emellett önálló profil kialakítására is törekszik. A Budapest Music Center keretében működő Opus Jazzklub európai, míg a Budapest Jazzklub amerikai muzsikusokat lát rendszeresen vendégül.
Amire korábban csak kiemelt intézményeknek nyílt lehetősége, ma már kisebb játszóhelyek is vállalkoznak. A jazz hívei a megmondhatói, mennyire más egy este aurája ünnepélyes koncertpalotákban, mint oldott légkörű, intim hangulatú klubokban. Nem véletlen, hogy a jazz egyes válfajai és előadói ma is az utóbbiakban érzik igazán otthon magukat.
Az Odeon moziból átalakított Budapest Jazzklub az elmúlt időben amerikai sztárok felléptetésével igyekszik helyét kivívni a főváros zenei térképén. Ezen az őszön olyan élvonalbeli muzsikusai léptek ott pódiumra, mint Nicholas Payton trombitás, Christian McBride bőgős, a Rebecca Martion-Larry Grenadier ének-bőgő kettős és legutóbb Mark Turner kvartettje.
Az ötvenedik évébe lépett, nemzedéke kiemelkedő szaxofonosai között számon tartott színes bőrű muzsikus európai turnéja keretében érintette a magyar fővárost. Bár nem tartozik a sztárolt nagyságok közé, érkezésének hírére megtelt a BJC előadóterme. Neve az utóbbi évtizedben a Fly trióval fonódott össze, talán ennek tulajdonítható, hogy előző önálló lemezét tizenhárom év választja el az ECM kiadónál frissen megjelent albumától.
A közben eltelt időszak nemcsak Turner irányultságában és játékfelfogásában hozott változásokat. A 20. század harmincas éveitől a jazz központjának számító és újabban ismét nagy aktivitást mutató New Yorkban élő közép- és fiatalkorú jazzmuzsikusok egy csoportja eltávolodott a modern jazz repertoárjától és eszközkészletétől, és a komponálást előtérbe állítva az absztrakció magasabb fokát képviselő formanyelvet alakított ki. Vannak, akik a 21. század zenéjeként üdvözlik ezt a bonyolult struktúrájú, a szabad kifejezés eszközeivel is élő, de nem a 60-as évek free jazzének lázadó attitűdjében, hanem új esztétikai ideálok jegyében fogant nyelvezetet, míg mások a jazz eredendő természetességét, spontaneitását és magával ragadó ritmusát hiányolják a járatlan fülnek kevés kapaszkodót nyújtó, elvont megnyilatkozásokból.
Mark Turner Lathe of Heaven című CD-jének anyagát szólaltatta meg kiváló társai, Avishai Cohen trombitás, Joe Martin bőgős és Marcus Gilmore dobos közreműködésével. Rendhagyó szerkezetű, precízen megkomponált szerzeményei egyszerre gyökereztek a jazzhagyományokban és nyitottak új irányok felé. Az olykor megkapóan szép témák szokatlanul hosszadalmas bemutatása a melodikus fejlesztésre helyezte a hangsúlyt, amit a trombita és a szaxofon visszafogott, belső feszültségtől fűtött improvizációi követtek. A lassú építkezéssel drámai kontrasztot képezett a bőgő szabálytalan lüktetése és az ütőhangszerek dübörgésszerű, szakadozott hangsúlyozása. Az inkább az intellektusra, mint az érzelmekre ható zene megosztotta a közönséget: voltak, akik távoztak, de a 21. század zenéjére szavazók vastapssal köszönték meg az együttes teljesítményét.
(Mark Turner Kvartett, Budapest Jazzklub, november 12.)
(Magyar Nemzet, 2014)