A kamarazenélés apoteózisa (Joshua Redman - Brad Mehldau)
Rendes körülmények között intim hangulatú kis terek szolgálnának a kamarazenélések természetes környezetéül. Nem véletlen, hogy a modern dzsessz az előadók és a befogadók fizikai közelségét megteremtő szűk klubokban született meg; mint ahogy az sem, hogy a klasszikus zene szentélyébe, a Carnegie Hall nagytermébe elsőként 1938-ban egy big band nyert bebocsátást. Élő zene esetében a látvány majdnem annyira fontos, mint a hang, és e tekintetben korlátozott élményben lehetett részük azoknak, akik a Nemzeti Hangversenyterem hátsó, emeleti széksoraiban váltottak jegyet Joshua Redman szaxofos és Brad Mehldau zongorista fellépésére. A zeneiparban uralkodóvá vált rendezési praxis, a dzsessz világát is meghatározó sztárkultusz és a költségek ezzel arányos növekedése sajnos kiemelte otthonos közegéből az improvizációra épülő zenélési gyakorlatot.
Mindezzel együtt a maga nemében páratlan zenei élményben volt része a hangversenytermet megtöltő hallgatóságnak. A klasszikus iskolázottságú, romantikus beállítottságú fehér zongorista és a kiemelkedő hangszertudású színes bőrű szaxofonos kettőse a bensőséges zenélés ritka pillanataival ajándékozta meg a közönséget. Akadhattak ugyan olyanok, akik hiányolták a dzsessz hagyományos ritmusszekciójának másik két hangszerét, a nagybőgőt és a dobot, ez a felállás azonban másról szólt: két szuverén muzsikus tökéletes egységbe olvadó kamarazenélését élvezhették a jelenlévők. Redman és Mehldau nem desztillált változatát adta annak, amit saját zenekaraikkal önállóan játszanak. A rögtönzéses duójáték nagyfokú alkalmazkodást, önkontrollt és önkorlátozást kíván, s ők rendkívüli érzékenységgel és alázattal illeszkedtek egymáshoz. Összehangolt, artisztikus előadásukat a kamarazenélés apoteózisaként élhette meg a fogékony publikum.
Műsorukban saját szerzeményeiken kívül néhány örökzöld is szerepelt, több számban – így Charlie Parker Cherryll című kompozíciójával – közvetlenül vagy utalásszerűen a modern dzsessz első stílusaként a 40-es években kialakult bebop korszakhoz nyúltak vissza. Mintha a 60-as évek lázadó, a hagyományos formai kereteket feszegető szabadzenei mozgalma nem is létezett volna: a posztmodern észjárás szerint darabokra szedett egykori és a rendhagyóan strukturált mai anyagot harmonikus, kerek egészként tálalta fel a két muzsikus.
Jóllehet zenei értelemben Mehldau látszott meghatározónak, a szólisztikus szerepvállalást és a jelenlét intenzitását tekintve Redman mutatkozott erőteljesebbnek. A zongorista ritmikus játéka folyamatos impulzusokat szolgáltatott a szaxofon hajlékony rögtönzéseihez. Mehldau képes úgy függetleníteni a kezeit, hogy egyszerre improvizál mindkettővel, olykor fordított állásban, erős baljával játszva a dallamot, jobbjával a kíséretet. Redman a közönséggel is kommunikált: kifejezésteljes játéka a spontaneitás dimenziójával tágította a fegyelmezett zene kereteit.
(Joshua Redman és Brad Mehldau, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Budapest, november 25.)
(Magyar Nemzet, 2010)