A legenda árnyékában (Sonny Rollins)

 

Magasba törő lélek küzdelme a test megállíthatatlan hanyatlásával

Ősz hajkorona, sötét szemüveg, vajszínű, zsabós szmoking, hajlott derék, bicegő járás. A 81 éves legenda bebotorkál a színpad közepére, szájába veszi hangszerének fúvókáját, s az idő megszűnik létezni: a zsúfolásig telt termet betölti a jól ismert öblös, erőteljes, utánoz­ha­tat­lanul egyedi szaxofonhang. Előttünk áll Sonny Rollins, a nagyok legnagyobbika, és nekünk játszik, életében először és alighanem utoljára magyar muzsikusoknak, jazzkedvelőknek, mindazoknak, akik ismerik a nevét, vagy legalábbis tudni vélik, hogy a világnak ebben a szegletében történik valami. A tempós, latinos nyitó szám után dübörgő taps tör ki, a tisztelet és a kivételes alkalomnak szóló lelkesedés zajos megnyilvánulása.

És egymás után jönnek a jazz-örökzöldek, a táncos calipsók, jó rollinsi hagyomány sze­rint csupán kiindulási pontként szolgálva a rögtönzéshez, a fantázia szabad szárnyalásához. Mert nála ez a lényeg, amiben felülmúlhatatlan: a dallamok, dallamtöredékek fejlesztése, vari­álása, a szaggatott tematikus építkezés, amely referenciaként mindig visszatér az alapokhoz, hogy aztán az improvizáció révén újabb feltáratlan terrénumokra vezesse a hallgatót. Telnek a percek, érzékszerveinket lenyűgözi a mester jelenlétének élménye, a zenével való együttélése, a játék csiszoltsága, mígnem valamely nem kívánt felismerés kezd motoszkálni agyunkban, valami kellemetlen, fájó gondolat, ami kibillenti az embert az azonosulás emelkedett álla­po­tá­ból: ez a köszvénnyel küszködő, görnyedt, ziháló öregember nem azonos azzal a képzettel, amelyet jazztudatunk legmagasabb polcán őrzünk magunknak.

Régen, pályájának csúcsán Sonny Rollins koncertjei nem álltak másból, mint az improvizáció két órán át tartó, feltartóztathatatlan áradásából, amelyben kevés babér termett a partnereknek.  Zenéjének most is minden jellegzetessége – az egyéni hang, a rögtönzés primátusa, a ritmus meghatározó szerepe, a jó értelemben vett populáris hangzás – megmutatkozott; csak az erő, a lendület fulladt ki az idő múlásával. Egy, a zenében és a zene által létező nagy rögtön­ző­mű­vész drámája zajlott előttünk, a magasba törő lélek küzdelme a test megállíthatatlan ha­nyat­lásával. Egyre kevesebb, egyre rövidebb hang jött ki a szaxofonból: a koncerteket szo­kásosan záró, euforikus karibi hangulatot idéző Don’t Stop the Carnivalban még megrázta magát a hangszer, hogy a jó százpercnyi koncert ráadásában már csak a téma felvezetésére fussa ere­jéből.

Hogy az együtt érző közönség mégsem a vereség tudatával, hanem a hősies erőfeszítés magasztos élményével hagyta el a helyszínt, abban nagy részük volt a remek muzsikustár­sak­nak: a harmóniai alapot megteremtő, szólóiban is jeleskedő Peter Bernstein gitárosnak, a gaz­daságosan pengető Bob Cransaw bőgősnek, valamint a sűrű poliritmikus hátteret szolgál­tató Kobie Watkins dobosnak és Sammy Figueroa ütőhangszeresnek.

Megrázó este volt.

(Sonny Rollins, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 10.)

(Magyar Nemzet, 2011)