A szenvedély andalúz hullámverései (Paco De Lucia)
A fekete függönnyel keretezett színpadon vízi pálmák, előttük félkörívben nyolc szék. Vakító reflektorfényben a középsőre ül le a modern flamenco gitározás legnagyobb egyénisége, Paco de Lucia. Hangszerét ölébe veszi, lábát keresztbe veti, keze futkározni kezd a húrokon. Rezzenéstelen arccal előadott szólója előre vetíti mindazt, amiben a közönségnek a másfél órás koncerten része lesz. A fogadtatás az ünnepelt sztárnak szóló tapsvihar, ujjongás, majd jönnek a társak: Niño Josele gitáros, Antonio Serrano szájharmonikás, Alain Perez basszusgitáros, Piranha ütőhangszeres, Duquende és David de Jacoba énekesek, Antonio Farruco táncos. Kezdődik az érzelmek egekbe szárnyaló, grandiózus fiesztája.
A Dél-Spanyolországban a 18-19. században különböző kultúrák egymásra hatásából kialakult, spanyolok és cigányok által egyaránt művelt népzenei és táncstílus legősibb formája az ének, amihez hangszeres kíséret és tánc kapcsolódik. Paco de Lucia, aki nem lexikonok szócikkeiből ismeri a fogalmat, ezen az estén a flamenco mindhárom megjelenési formáját felvonultatta a színpadon.
Elsőként természetesen a hangszeres zenét. Partnerei fokozatosan vették birtokukba a teret, előbb ütemes tapssal szolgáltatták az aszimmetrikus ritmusalapot, majd hangszerükkel is hozzájárultak a folyamatok kiteljesítéséhez. A basszusgitár, a szintetizátor és a szájharmonika nem kifejezetten autentikus spanyol népi instrumentumokként ismeretesek - utóbbi szerepeltetése idegenként is hatott -, de hát Paco de Lucia sem a flamenco tudományos alapú reprodukálása mellett kötelezte el magát. Élő hagyományként műveli ezt a zenét úgy, hogy abba - eredendő népi jellegét megőrizve - több mindent integrál a kor hangzó környezetéből és technikájából. A flamencóban - a dzsesszhez hasonlóan - fontos szerep jut a rögtönzésnek, amiből a rá osztott szereptől függően mindenki aktívan kivette a részét, leginkább természetesen maga a Mester, aki ma is elképesztő technikával, melodikus invencióval és energiával pengeti akusztikus gitárját. Lassú akkordbontásokból hirtelen sebes, tizenhatodos futamokba vált, majd zárlatként olyan erővel csap a húrokba, hogy szinte megremeg a levegő. Az érzelmeknek ezt a hullámzó áradását csak fokozta az énekesek fájdalmas szenvedélytől fűtött, drámai artikulációja, hogy csúcsát a ritmust ütőhangszerként pontozó macsós tánc rögtönzéses, eksztatikus mozgáskombinációiban érje el.
Ilyen összhangban megvalósított, remek egyéni teljesítményeket mutató, belső tűzzel előadott produkcióban ritkán van részese a halandónak. Hogy Paco de Lucia zenéje átjutna-e az eredetvizsgálaton, annak csak andalúz honfitársai a megmondhatói. De, hogy színpadi produkcióként öntörvényű művészi megnyilatkozásként hat, azt a budapesti fellépését megelőző debreceni koncert lelkes közönsége is tanusítja.
(Paco de Lucia, Főnix Csarnok, Debrecen, március 27.)
(Magyar Nemzet, 2010)