A szépség esztétikája (Keith Jarrett, Dizzy Gillespie)
Szavuk sem lehet a jazz kedvelőinek a tavaszi fesztivál programja miatt, hiszen a műfaj két világsztárja is fellépett Budapesten: Keith Jarrett, az eszményített zongorista és Dizzy Gillespie, a jazz élő klasszikusa. Arra, amire a legnagyobb hazai fesztiválnak, a debreceninek soha nem futotta valutakeretéből, a jelek szerint könnyen előteremtik a fedezetet a tavaszi seregszemle rendezői. Ez már csak így van, a zene ráfizetéses, az idegenforgalom viszont húzóágazat – ne elmélkedjünk hát a szellemi javak elosztásán, hanem örvendjünk ennek az ajándéknak. Annál is inkább, mert a Zeneakadémia széksorait és minden talpalatnyi helyét többnyire a jazz hazai hívei töltötték meg ezen a két estén. Az alkalom megtette a magáét, a közönség olyan ünneplésben részesítette a vendégeket, hogy a taps majdnem szétvetette a sokat megélt terem falait. Az öröm feltehetőleg akkor is a tetőfokára hágott volna, ha a két produkció el sem hangzik, mert a lényeg a találkozás volt, a művészek személyes jelenléte, az imádat tárgyának megtestesülése, ami szinte eksztatikus élménnyé szublimálódott a hallgatóság lelkében.
Keith Jarrett valószínűleg a legismertebb jazz-zongorista a világon. Természetesen, mint oly sok nagyságnak, neki is vannak magyar felmenői, de ennek kevés nyoma fedezhető fel játékában. Hatásának titka a rendkívüli odaadás és szuggesztivitás: mintha elmerülne a zenében, mintha csak médiuma volna a megfoghatatlanból érkező hangoknak, melódiáknak, harmóniáknak. Előadásmódjában a klasszikus-zenei műveltség a meghatározó, formakultúrája kifinomult, dallamalkotó képessége páratlanul találékony, technikája virtuóz. Nem véletlen, hogy a zongorajátékra Európában gyakorolta a legnagyobb hatást: romantikus beállítottsága, miszticizmusa nem mindenben találkozik a keményebb, disszonánsabb jazzhangzáshoz szokott amerikai jazzkedvelők ízlésével. Jarrett zongoramuzsikája áldozat a szépség oltárán, nemcsak előadása, hanem befogadása is teljes azonosulást kíván.
Szigorúan kétszer harmincöt perces budapesti műsora (ami után a közönség négy ráadást követelt ki) kalandozás volt személyes, belső útjain. A többnyire lírai, balladisztikus, lazán áradó improvizáció-fűzér eklekticizmusának jegyében szerveződött: barokk-, klasszikus- és kortárszenei elemek keveredtek, elegyedtek benne a blues, a gospel, a swing, sőt a rock jegyeivel, gyakran az érzékeket bűvölő ostinato ritmusokra épülve. Nem az impulzív, hanem a meditatív művésszel találkozhatott ezúttal a közönség; talán ez okozta, hogy játékából helyenként hiányzott a kellő feszültség, a zsongító dallamok időnként "meghaltak" a szépségben, s a keresetlen egyszerűség itt-ott banalitásba csapott át. Egyszemélyes tour de force-a egysíkúnak hatott a zenei szervezettség ritka magaslataira emelkedett új triójának (Gary Peacock – bőgő, Jack DeJohnette – dob) hallatlanul összefogott, erőteljes játékához képest.
Dizzy Gillespie esete teljesen más. A legendás trombitás régen túl van már pályája zenitjén (harminc évvel ezelőtt aligha fújt akkorákat mellé, mint most), forradalmian új, nyughatatlan bebop zenéje mára konszolidálódott, a main stream részévé vált – mégis van valami megható abban, ahogyan hetven fölött is kitartó buzgalommal járja a világot, és estéről estére új közönség elé lép. Egy nagy nemzedék egyik utolsó képviselője ő, akinek valóban a színpad az élete. Budapestre nem saját zenekarával, hanem egy – amúgy jó képességű – kanadai együttes sztárvendégeként érkezett, s a koncert nem is szólt másról, mint a jazztörténet nagy alakja előtti tisztelgésről. Gillespie a komédiás maszkját öltötte magára, úgy játszott az őt ünnepelni kívánó közönségnek. Ha kellett, megkapó hangokat csalt elő hangszeréből, ha kellett, fergeteges tizenhatodos futamokkal kápráztatta el a hallgatóságot, s attól sem riadt vissza, hogy bolondozzon a rajongóival. Mindezt az anyanyelvűség könnyedségével, természetességével tette, végig megőrizve méltóságát, művészi tartását. A vérbeli jazzmentalitásból adott példát, abból az életformából, amelyben az alkotó, a játékos és a gyarló ember egyaránt benne foglaltatik.
Két világsztár, kétféle alkat, mindketten jazzt játszanak, és itt jártak Magyarországon.
(Magyar Nemzet, 1989)