A vokál mesterei (Annie Ross, Jon Hendricks)
WASHINGTON - A jazz nem muzeális tárgy Amerikában, amit hajdanvolt jeles előadók újjáéledése bizonyít a legjobban. A minap a Kennedy elnökről elnevezett washingtoni kulturális központ volt a helyszíne ilyen renszánsznak, a jazzéneklésnek az ötvenes-hatvanas évek fordulóján új irányt adó, rövid életű Lambert, Handricks and Ross trió néhány fellépésre ismét összeállt két tagja, Jon Hendricks és Annie Ross koncertjének.
A vocalese, azaz a hangszeres improviációkra írt éneklés nem az LHR találmánya volt, de ők fejlesztették tökélyre ezt a bebop stílusban gyökerező, bravúros énektechnikai adottságokat igényló előadói stílust. Az 1957-ben alakult trió 1962-es felbomlása, majd David Lambert 1962-ben bekövetkezett halála a dzseszz lezárt fejezetei közé iktatta az énekegyüttes működésének fél évtizedét, ám a hasonló irányultság és a közös zenei nyelv néhányszor összehozta a trió két életben maradt, időközben önálló karriert befutott tagját. A washingtoni – majd New York-i – fellépést nagy várakozás előzte meg, hiszen az előadók túl vannak hetvenedik életévükön. A közönség a talán soha vissza nem térő alkalomnak kijáró tisztelettel és szeretettel fogadta az énekeseket, akik korukat meghazudtoló energiával vették birtokba a színpadot.
Az már az első taktusok után nyilvánvalóvá vált, hogy az időn semmilyen vitalitás és művészi elhivatottság nem képes kifogni. A fényes, hajlékony, mesterien kezelt hang, az énekesek varázslatos instrumentuma, különösen az élet bugyrait megjáró Annie Ross esetében, megkopott az évtizedek alatt. A magas szólamokban olykor elcsuklott az intonáció, a szólamokból hiányzott a teljességet ígérő harmadik, a teljesítményt pusztán technikai szempontból mérlegelő hallgató jó néhány mínuszt véshetett a jegyzetfüzetébe. A művészet azonban nem csupán technika, s nem is hagminőség kérdése. Amit ez a két énekes tud – és ma is mutatni képes – a dzsesszből, az megannyi év után is lenyűgöző. Hangbéli fogyatékosságaikat feledteti a káprázatos frazírozás, időkezelés és ritmikai érzék, az előadás művészi érettsége és bölcsessége. Bár mindketten előadtak szólószámokat is, a műsor a kettősökben jutott el csúcspontjára. A híres sikerdarabok, a Cloudburst, a Cottontail, az Avenue C, a Jumpin at the Woodside, a régi időkre emlékeztető lendülettel szólaltak meg, a két hang egymásba fonódva, a másikat kiegészítve, virtuóz módon tolmácsolta a hangszerek szólamait. Az est második felében hangminőségben, kifejezőkészségben és az előadásmód változatosságában Jon Hendricksé lett a pálma. A 78 éves énekes az ördöngős bebop számokban épp úgy remekelt, mint a hangszerimitáló füttyszólókkal kedvessé tett, melankolikus bossa nova darabokban.
Az amerikai közönség nem osztogatja érdemtelenül kegyeit, ezen az estén azonban nem fukarkodott a tappsal. Ebben persze a nosztalgiának legalább olyan szerepe volt, mint az előadók nyújtotta élménynek. A szerencsés jelenlévőkben megerősödött a régi felismerés: hangrögzítés ide, élethű hangzás oda, az élő előadást nem helyettesítheti a konzervzene. Különösen olyan spontán, improvitzatív, a személyiség kisugárzása révén ható muzsika esetében nem, mint a dzsessz.
(Magyar Nemzet, 2000)