Afrikától a barokk fúgáig (Dianne Reeves)
Dianne Reeves jött, énekelt, és meghódította a közönséget
Vannak nevek, és vannak listák. Azok, akik a nyomtatott változaton szerepelnek, nyugodt, békés öregkorra számíthatnak. Az amerikai Dianne Reeves-t a világ öt legjobb dzsesszénekesnője között tartja számon a szakma, az évek során sok világnagyságot felvonultató debreceni Kölcsey Központnak mégis a kisebbik termébe szorult az előrejelzések alapján. Érkezésének híre a jó – és kedvező árú – vidéki hangversenyekre egyre nagyobb számban megmozduló fővárosiakat sem hozta lázba, így alig kétszáz néző volt részese az utóbbi évtized legjobb énekes koncertje címre jó eséllyel pályázó eseménynek.
Reeves szép számban megjelent, eleinte eklektikus, majd tematikus lemezeit vegyes szakmai megítélés kísérte, dinamizmussal teli koncertjei azonban mindig lelkes fogadtatásra találtak. Mintha igazolni akarnák a tételt: a dzsessz valódi létformája az élő előadás. Az európai turné egyik – meglehet, nem a legfontosabb – állomásaként a debreceni fellépés belesimulhatott volna a tisztes átlagba. Talán a terem intim mérete, talán a közönség fogékonysága tette, de másképp alakult: már az első percekben létrejött az a bizonyos áramkör, ami az igazi dzsesszkoncerteken az előadókat és a közönséget egybe kapcsolja.
Pedig a repertoár Reeves szokásaihoz képest semmi különlegeset nem tartalmazott. Örökzöldek, balladák, popslágerek, az afro-amerikai eredetre és latin-amerikai kapcsolatokra utaló szerzemények alkották a műsort. Az estet nem a választott zenei anyag, hanem az előadásmód tette ünneppé. Dianne Reeves nemcsak hangszerszerűen bánik több oktávot átfogó, minden árnyalatra képes hangjával, hanem olyan színpadi személyiség, akiből mély, ősi erő árad, aki minden külsődleges eszköz nélkül, pusztán jelenlétének szuggesztivitásával szinte fizikailag vonja bűvkörébe a hallgatóságot. Nem akadt olyan, aki ki tudta volna vonni magát a zene hatása alól: a lábak mozgásba lendültek, az arcok felderültek, egyes szemekből örömkönnyek hullottak, és valami nagy, közös, megmagyarázhatatlan boldogságérzés töltötte be a termet.
Ahol a világszínvonal van jelen, ott nincs értelme további minősítő jelzőknek. Reeves nagyszerű muzsikusokkal érkezett. Régi társa, az angol Peter Martin zongorista az énekes minden rezdülését érzi, szólóival nagy ívű hidat teremtett múlt és jelen, hagyomány és modernitás között. A zenét nemcsak játszó, hanem élő Romero Lubambo brazil gitáros a latin világban épp oly otthonosan mozgott, mint a dzsessz harmóniáiban. Reginald Veal bőgőn és basszusgitáron kivételes hajlékonysággal hozta a ritmusalapot, amit Terreon Gully dobos aktív szerepvállalással erősített vagy éppen ellenpontozott.
A középpontban természetesen Dianne Reeves állt, akiből mint kiapadhatatlan forrásból áradt a muzsika. A mindent összekutyuló világzene divatjával szemben az ő elővezetésében személyes, élő hagyományként jelentek meg és kapcsolódtak össze az afrikai gesztusok a karibi dallamokkal és a barokk fúga motívumaival. A megtervezettség és a spontaneitás ritka szintézise tette egységessé a bensőséges hangütésekből himnikus kitárulkozásokba váltó, művészi gonddal felépített programot. Az őt életre nevelő, 85 éves – és mint tudvalevő, ma is rendkívül energikus – édesanyja előtt tisztelgő, egy szál basszusgitárral és énekkel induló, elementáris gospel-, funky- és soul-ritmusokba csapó szerzeménye magába foglalta mindazt, amit afro-amerikai örökségként ismerünk: a ritmizált, rögtönzéses előadásmódot, a templomok emelkedett hangulatát és az extázisban feloldódó együttlét élményét.
Szárnyaltak a lelkek, fényévnyi távolságra tűnt a külvilág.
(Magyar Nemzet, 2010)