Alkotó fekete és fehér zene (Nemzetközi jazzest Győrött)

A legújabb győri koncertet óriási várakozás előzte meg. A Chicagóból kiinduló művészeti cso­portosulás, az AACM köre által inspirált vagy annak törekvéseivel rokonítható, kreatív zenét játszó színes- és fehérbőrű muzsikusok felléptetésével kívántak a győri szervezők teret adni napjaink avantgárdé irányzatainak – hirdetve ezzel a műfaj nemzetköziségének és progresszi­vitásának eszméjét.

Olyan zenei törekvéseknek kívántak pódiumot juttatni, amelyek a jazz lényegi sajátosságait megtartva keresik a hagyományostól eltérő, s a huszadik század végének politikai-társadalmi-kulturális-pszichológiai meghatározottságai között élő ember helyzetét dif­ferenciáltan tükrözni képes kifejezési formákat. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül pár­hu­zamok lelhetők fel a más földrészeken e szellemben keletkezett zenei irányzatok és a Magyar­országon hasonló elképzeléseket valló muzsikusok játéka között; amint azt a győri koncert is példázta.

A nagyszabású programot a Dresch-Grencsó-Baló trió három kompozícióval – Búcsúztató, Főzelék, Tanulmány – nyitotta. A modern jazzben már nem számít ritkaságnak különleges hangszer­-összeállításuk (szaxofon, fuvola, basszusklarinét, dob), de hazai viszonylatban min­denképpen érdekességet ígért a szolisztikus szerszámok egymás mellé állítása. Hihetnénk, hogy az impulzív Dresch Mihály és a jó napjain igen expresszív játékra képes Grencsó István együtt­működése nemcsak hangzásban kínált szokatlant, ám a trió egyelőre még nem tudta teljesen feloldani a harmóniai alapok hiányából eredő félszegséget. A prímet Dresch vitte, Grencsó inkább alapmotívumok és ellenszólamok tolmácsolására vállalkozott, ezért – noha Baló György is igyekezett alkotó módon részt vállalni belőle – kissé féloldalas maradt a produkció.

A színpadon levőkhöz ezután még három zenész csatlakozott. Binder Károly, Benkő Róbert és Fekete István bekapcsolódásával megkezdődött a Binder együttes műsora. Első szerzeményük John Coltrane avantgárd korszakát idézte, a zenekar által olyannyira favorizált ostinato alaplüktetéssel, Binder és Dresch figyelmet vonzó szólóival. A gyakori téma- és ritmusváltások, a közhelyes köz-zenei eszközök parodisztikus megjelenítése, a magyarkodó előadói stílus szatírába hajló kigúnyolása az elhatárolódásokra épülő önálló zenei tartalmak megfogalmazásának igényéről tanúskodtak. Második, új lemezükön is szereplő darabjuk, a Közép-európai zajongások, szintén ismétlődő alapritmus fölött bontotta ki sokszálú zenei utalásrendszerét. Az intellektuális megközelítésnek és a kifejezés intenzív érzelmi hatásának egysége jellemzi általában a Binder zenekar előadásmódját, s a szintézis vágya ezen az estén is fölsejlett játékukban, jóllehet a vendégzenészek kissé megilletődötten kapcsolódtak be a kötött és szabad részeket váltogató zenei folyamatba.

A szünetet követő laza közönséghangulattal küszködve lépett ezután a pódiumra Gonda János. Előadói szuggesztivitásának, szerzeményei szilárd, frappáns szerkezetének tulaj­donítható, hogy sikerült maga mellé állítania a hallgatóságot. Ismert és újabb keletű darabokat – mint a Makám, a Hommage á Bill Evans, a Fohász – játszott többnyire kötötten, olykor a szélső határokig feszítve a rögzített kereteket. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire kedveli az alsóbb regisztereket: ezen az estén szinte mindegyik kompozíciója a mélyebb régiókból indult, s erre épültek a jobb kéz melodikus futamai és a bal nagy ívű akkordfűzései. Viszonylag kevés improvizációra vállalkozott, de bonyolult harmóniai és ritmikai megoldásai nagy, látványos attrakciók nélkül is hatásuk alá vonták a közönséget.

Keshavan Maslak és Burton Greene az új zene fehér bőrű képviselői közé tartozik. Kom­pozícióik változatossága, a szerkesztettség és a szabad improvizáció tág határai között ingázó előadásmódjuk intenzitása igen képzett zenészek műhelyébe engedett „bepillantást". Kissé hosszúra nyúlt eklektikus műsorukban török és ukrán népdalfeldolgozások, post-bop re­miniszcenciák, boogie-woogie, ragtime, rock and roll parafrázis egyaránt felhangzott. Greene szédületes tempóban, máskor épp ellenkezőleg, lírai érzékenységgel foglalkoztatta a billen­tyűket; Maslak pedig igazi újhullámos, jazzben szokatlan show-elemekkel bűvölte el a kö­zönséget. Kár, hogy elvesztették a mértéket, és elfeledkeztek arról, hogy az éjszakában még mások is várnak szereplésre.

Éjfél után, kellő szellemi koncentrációt parancsolva következett Szabados György szóló­zongorázása. Identitásigényével Szabados egyre ősibb zenei kultúrák birodalma felé tájéko­zódik, de számára ezek a vizsgálódások nem a tudományos megismerést, hanem az érzékek által fölfogható birtokbavétel gesztusát szolgálják. A magyarság egykori nyomvonalán vissza­felé haladva integrálja eddigi, a pentatóniát a tizenkét-fokúsággal ötvöző kompozíciós techni­kájába például a kazah vagy távol-keleti zenei motívumokat és előadási gyakorlatot; de ugyanúgy a klasszikus és kortárs zene eredményeit felhasználva egyetemes összefüggésekbe is helyezi játékát. „Marosi szertartászene", „K-modellek" (azaz Kemény- vagy Kazah-modellek), „Kobozzene", „Esküvő" – már a címek is jelzik a témákat, s a fölidézett aurát. Zongorázásának alap-eleme az ismétlődéssel, „repetícióval" érzékeltetett állandóság és változás, elmozdulás vi­szonyának megfogalmazása, az ostinatoszerűen játszott motívumok kiegyenlítőén aszimmet­rikus kibontása, a feszültséggócok sorakoztatása, az oldás és kötés arányainak szuggesztív alkalmazása. S most már virtuóz technikával. Különösen izgalmas hangzásokat produkált preparált zongorán a Koboz-zenében: nem eltorzította, hanem sajátos zeneiséggel ruházta fel a húrokat, olykor távol-keleti hatásokat érve el ezáltal. S hogy a közönség érti és rokonszenvvel követi Szabados útját, jól bizonyítja, hogy az esten ő aratta a legforróbb sikert.

Odakünn már majdnem pirkadt, amikor a monstre koncert záró pontjaként színpadra lépett Anthony Braxton és George Lewis. Braxton matematikailag modellálható, absztrakt zenéjét játszották fölényes technikai tudással és improvizációs képességgel. Egymás gondolatainak tökéletes ismerete, nagyfokú beleérző hajlam, a zenei folyamatok önálló továbbfejlesztésének képessége és a partner iránti alázat jellemezte előadásukat. Kompozícióiban Braxton elismeri Stockhausen, Webern, Cage hatását. Mindenekelőtt a kortárs zenei eszközök és a jazz jegyeinek ötvözésére, egyfajta „világzene" megteremtésére törekszik. Magam némi spekulatív jelleget, hűvösséget érzek Braxtonnak ezekben a darabjaiban – de el kell ismerni, hogy az élő játék kreativitása, elmélyültsége, fegyelme példamutatóan mutatta föl ennek a zenei gondolkodásnak az erejét. Braxton a darabok karakterének megfelelően váltogatta hangszereit, játszotta a témákat, ellenszólamokat vagy a kíséretet, s ebben rendkívüli társának bizonyult George Lewis. Csodálatos, amit ez a szemüveges, színes bőrű fiatalember játszi könnyedséggel művelt nehéz hang-szerén: kristálytiszta intonációja, dinamikai váltásai, s az előadásában rejlő erő bizo­nyossá tette, hogy kiemelkedő muzsikussal találkoztunk személyében.

(Jazz, 1983/2)