Chicago a Rába partján
Néhány lelkes jazzbarát 1982-ben Győrött elhatározta, hogy ablakot nyit a világra, és a progresszív magyar muzsikusok mellé koncertre hívja a jazz jeles amerikai előadóit. A rendezők a Chicagóból kiinduló művészeti csoportosulás, az AACM köre által inspirált vagy annak törekvéseivel rokonítható, kreatív zenét játszó muzsikusok és a hazai avantgárd zenészek közös felléptetésével kívántak teret adni a jazz formabontó irányzatainak.
Társadalmi hátterét, filozófiáját tekintve ez a zenei mozgalom elsősorban az amerikai színes bőrű muzsikusok azonosságproblémáit, az egyenjogúságért és az önálló kulturális arculat megteremtéséért folytatott harcát fejezi ki; eszközeiben azonban a huszadik századi európai zene vívmányait is felhasználva a szabadság újfajta értelmezésére tesz kísérletet. A valutáris akadályokba (is) ütköző ötlet megvalósítása hihetetlennek tűnt, de az odaadás és a lelkesedés képes csodákat tenni. A városi ifjúsági házban rendezett koncerteken olyan zenészek léptek fel, mint Anthony Braxton, Roscoe Mitcell és Burton Greene, így nem csoda, hogy a legújabb estet óriási várakozás előzte meg.
A nagyszabású programot a Dresch-Grencsó-Baló trió három darabbal – Búcsúztató, Főzelék, Tanulmány – nyitotta meg. A modern jazzben már nem számít ritkaságnak hangszercsoportosításuk (szaxofon, fuvola, basszusklarinét, dob), de hazai viszonylatban érdekességet ígért a szólisztikus szerszámok egymás mellé rendelése. Hihetnénk, hogy az impulzív Dresch Mihály és a jó napjain igen kifejező játékra képes Grencsó István nemcsak hangzásban nyújtott szokatlant, ám a trió nem tudta leküzdeni a harmóniai alapok hiányából következő félszegségét. A prímet Dresch vitte, Grencsó alapmotívumok és ellenszólamok tolmácsolására vállalkozott inkább, ezért Baló György dobos kezdeményező játéka ellenére is féloldalasra sikeredett műsoruk.
A színpadon levőkhöz ezt követően Binder Károly zongorista, Benkő Róbert bőgős és Fekete István trombitás csatlakozott, s együtt, mint Binder együttes folytatták a játékot. Első szerzeményük John Coltrane elvont korszakának hangütéséhez kapcsolódott a zenekar által favorizált ostinato alaplüktetéssel, Binder és Dresch intenzív szólóival. A gyakori téma- és ritmusváltások, a köz-zenék közhelyes eszközeinek parodisztikus megjelenítése, a magyarkodó előadói stílus szatírába hajló kigúnyolása az elhatárolódások mögött önálló közlendő igényét fogalmazta meg. A Közép-európai zajongások című darab ugyancsak ismétlődő alapritmikára építette sokszálú utalásait. A Binder zenekar játékát általában az intellektuális megközelítés és az érzelmileg erőteljes előadásmód egysége jellemzi. A szintézis ezen az estén is fölsejlett játékukban, a vendégek azonban kissé megilletődötten vették ki részüket a zene létrehozásából.
Gonda János előadói szuggesztivitásának és frappáns szerzeményeinek köszönheti, hogy a szünet utáni oldott hangulatban maga mellé tudta állítani a közönséget. Újabb darabokat – Makám, Homage a Bill Evans, Fohász – is játszott, többnyire kötötten. Kedveli a mély regisztereket, szinte mindegyik kompozíciója alsó oktávból indult, arra épültek a jobb kéz melodikus futamai és a bal nagy ívű akkordfűzései. Viszonylag kevés improvizációra vállalkozott, de bonyolult harmóniai és ritmikai szövetei látványos attrakciók nélkül is hatottak.
Keshavan Maslak és Burton Greene az új zene fehér bőrű képviselői. Kompozícióik változatossága, a szerkesztettség és a szabad improvizáció tág határai között ingázó előadásmódjuk intenzitása képzett zenészekről tanúskodott. Hosszúra nyúlt eklektikus műsorukban török és ukrán népdalfeldolgozások, post-bop reminiszcenciák, boogie-woogie-, ragtime- és rock and roll-parafrázisok egyaránt felhangzottak. Greene szédületes tempóban vagy éppen ellenkezőleg, lírai érzékenységgel dolgozott a billentyűkön, Maslak pedig újhullámos, a jazzben szokatlan show-elemekkel bűvölte el a közönséget.
Éjfél után, kellő szellemi összpontosítást parancsolva következett Szabados György szólókoncertje. Identitásigényével Szabados egyre ősibb zenei kultúrák irányába tájékozódik, de számára ez nem a tudományos megismerést, hanem az érzékek által felfogható birtokbavételt szolgálja. A magyarság egykori nyomvonalán visszafelé haladva eddigi, a pentatóniát a tizenkét fokúsággal ötvöző előadói technikájába beépíti a kazah vagy távol-keleti motívumokat és előadási gyakorlatot, de a kortárs- és klasszikus-zene eredményeit is felhasználva egyetemes összefüggésekbe helyezi játékát. Marosi szertartászene, K-modellek (azaz Kemény- vagy Kazah-modellek), Koboz-zene, Esküvő – már a címek is jelzik a témákat és a megidézett aurát. Zongorázásának alapeleme az ismétlődéssel érzékeltetett állandóság és a változás, az elmozdulás ellentéte; a bal kézzel ostinato szerűen játszott motívumok kiegyenlítően aszimmetrikus kibontása, feszültséggócok keltése, az oldás és kötés arányainak szuggesztív meghatározása. Különösen izgalmas hangzásokat keltett preparált zongorán a Koboz-zenében: nem eltorzította, hanem sajátos zeneiséggel ruházta fel a húrokat, s ezzel olykor távol-keleti hatásokat ért el. A közönség érti és rokonszenvvel követi Szabadost messzire kalandozó útján; ezen az estén ő aratta a legforróbb sikert.
Odakünn már majdnem pirkadt, amikor a koncert záró pontjaként Anthony Braxton és George Lewis lépett a színpadra. Braxton absztrakt zenéjét játszották fölényes technikai tudással és improvizációs képességgel. Egymás gondolatainak tökéletes ismerete, nagyfokú beleérző készség és a partner iránti alázat jellemezte előadásukat. Braxton – Stockhausen, Webern, Cage hatását elismerve – a kortárszene és a jazz ötvözését, egyfajta "világzene" megteremtését tartja fő céljának. Akadnak olyanok – e sorok szerzőjét is ideértve –, akik némi spekulatív jelleget, intellektuális hűvösséget éreznek Braxtonnak ezekben a darabjaiban, de az élő játék kreativitása, elmélyültsége, fegyelme megmutatta ennek a zenei gondolkodásnak az erejét. A szaxofonokat és klarinétot kezelő Braxton a darabok jellegének megfelelően váltogatta hangszereit, fújta a témákat, az ellenszólamokat vagy a ritmikai kíséretet, s ebben rendkívüli társának bizonyult a harsonás George Lewis. Csodálatos, amit ez a fiatalember játszi könnyedséggel művelt nehéz hangszerén: kristálytiszta intonációja, bravúros dinamikai váltásai, előadásmódjának ötletessége bizonyossá tette, hogy kiemelkedő muzsikussal találkozott a győri koncert lelkes közönsége.
(Jazz, 1983)