Duó két hangra (Steve Lacy - Steve Potts)
Akkor, amikor a szorító gazdasági körülmények miatt a jelentős állami mecenatúrával támogatott komolyzenei koncertek is elveszítik közönségük egy részét, vajon mi tart életben olyan rétegzenéket, mint a jazz? S főképpen, milyen élettérre talál az elvontságban a kortárs zenéhez közelítő avantgárd ága? Amikor a magyar jazztáboron belül is elkeseredett szekérharcok folynak az elnevezés értelmezése és képviselete körül, ugyan milyen méltánylásra és bázisra számíthatnak a jazz hagyományos fogalmát tágabban értelmező, vagy éppen elvető, újító szellemű muzsikusok?
A jazz mára stilárisan, de hatását, közvetítési és befogadási mechanizmusait tekintve is pluralizálódott. Hallgatósága is ennek megfelelően oszlik meg: a középutas, "igazi", illetve a rockhoz közelítő irányzatai viszonylag nagyszámú közönséghez találnak ösvényeket, míg absztrakt, kísérletező hajtásai arányosan akkora hallgatóságra támaszkodhatnak, mint a kortárs komponált zene. Azaz, szűk intellektuális táborra. Azzal a különbséggel, hogy a kortárs komponistáknak a Zeneakadémia tekintélyt parancsoló termei, a jazz avantgárd képviselőinek pedig az egyetemek, főiskolák, füstös pinceklubjai biztosítanak fórumot.
A magyar jazzklubok spontán módon szerveződő országos hálózatából az utóbbi években a közgazdasági egyetem klubja tűnt ki leginkább a jazz kísérletező irányainak következetes támogatásával. Belegondolva, hogy milyen bűvészmutatványok kívántatnak e koncepció megvalósításához, minden elismerést megérdemel a szervezők lelkesedése, amivel az avantgárd jazz otthonává tették a Kinizsi utcai kollégium kicsiny előadótermét. A szombatonkénti koncertek rendszeres vendége a magyar élmezőnyből Szabados György, Binder Károly, Dresch Mihály együttese, Grencsó István együttese és Lőrinszky Attila; külföldről a legtöbb közreműködő az NDK-ból érkezett (Conrad Bauer, E. L. Petrowsky, Uwe Kropinski, Manfred Hering, Joe Sachse, Hannes Zerbe, Ulrich Gumpert), de jártak itt muzsikusok az NSZK-ból (Peter Brötzmann), Angliából (Phil Minton) és Amerikából is (Elliott Sharp).
Az új profilú klubban mutatkozott be Magyarországon a modern jazz egyik vezető személyisége, az amerikai születésű, Párizsban élő Steve Lacy és partnere, a színesbőrű Steve Potts. Az 53 éves Lacy dixieland-játékot követően az ötvenes években Cecil Taylor együttesében kezdett avantgárd jazzt játszani, majd a másik nagy újító, Thelonious Monk hatása alá került, és egy évtizeden át csak az ő szerzeményeit szólaltatta meg. A hatvanas évek végén elhagyta Amerikát, bejárta a világot, s néhány év vándorlás után Párizsban telepedett le. A kísérletezéssel egyéni hangjának megtalálása után sem hagyott fel. Telt, kevés vibratót használó technikájának komoly szerepe volt abban, hogy John Coltrane második hangszeréül választotta a szopránszaxofont.
Budapesti koncertjére kamaraprogrammal érkezett. Lacy intellektuális zenész, témái Monkot idézően szögletesek, disszonánsak, gyakran él repetitív eszközökkel. Építkezésük keretes, a két szaxofon (a szoprán és az alt) unisono indításaiból a legváltozatosabb hangszerelési fogásokkal (ritmikus kíséret, ellenszólam, díszítés, kiállás) fejlesztik tovább a motívumokat. Lacy virtuóz előadó, szaggatott, kontrollált játéka lírai hangvételű, míg Potts hangszerkezelése nyersebb, energikusabb. Koncertjük a hagyományosabb, jazzes daraboktól az absztraktabb kompozíciókig ívelt, az egymást zsigereikben érző muzsikusok játéka monológok és egymásba kapaszkodó, az avantgárd öncélú hatáselemeitől mentes dialógusok sorozata volt. Steve Lacy zenéje nem az ösztönökre, nem az elsődleges érzelmekre apellál, ezért alaposan igénybe veszi a hallgatót; de aki veszi a fáradságot, egy gondolatgazdag muzsikus öntörvényű világában találja magát.
(Magyar Nemzet, 1987)