Dzsessz Washingtonban (George Russell, UMO Big Band, Joe Lovano)
Három név, három este. George Russell zeneszerző, a finn UMO Big Band és Joe Lovano szaxofonos fellépése véletlenül került ugyanarra a hétre a főváros kulturális kínálatában, s korántsem állítható, hogy ez a pazar választék mindennapos errefelé.
Ha van valami közös a három koncertben, akkor az, hogy a művészetpártolás jegyében mindhárom programhoz díjtalanul juthatott hozzá a közönség. Tekintetbe véve az egyébként borsos jegyárakat, a kezdeményezést feltétlen örömmel fogadták az érdeklődők, a törekvés azonban azt is jelzi, hogy a kreatív irányzatoknak a dzsessz szülőföldjén is szükségük van támogatásra ahhoz, hogy fennmaradjanak és a befogadókhoz eljussanak.
Nem véletlen, hogy a hetvenhatodik évében járó George Russell hosszú éveken át nem lépett fel saját hazájában. A dobosként induló, majd zongoristából zeneszerzővé vált Russell a dzsessz egyik nagy teoretikusa, a modális zene előfutára volt az ötvenes években. A funkcionális harmóniák helyett a líd hangsor (kromatikus) változataira épülő zenéje a hatvanas években az afrikai zene és a rock ritmusaiban, illetve az elektromos hangzásokban talált újabb ihlető forrásokra.
A kongresszusi könyvtárban megrendezett, ritkaságszámba menő estje életműve keresztmetszetét adta. A tizennégy éve változó felállásban létező, most éppen tizenöt kitűnő amerikai és angol muzsikus alkotta Living Time Orchestra repertoárja negyvennégy évet fogott át az 1957-ben szerzett All About Rosie című darabtól az 1990-es An American Trilogy nagy ívű retrospektívjén át az 1999-es keletkezésű, ritmikus kortárszenei kompozíciónak tekinthető, hegedűn, zongorán, szintetizátoron és ütőhangszereken megszólaló Dialoque világbemutatójáig. Russel eklektikus szerzeményei sötét tónusúak, drámai hangütésűek, polifonikus szerkesztésükkel sokféle irányba mutatnak. Az ismétlődésben megnyilvánuló rock ritmusok ugyanakkor olyan karaktert adtak a zenének, hogy a koncertet vezénylő, idős mester sem tudott ellenállni az elementáris vonásnak: kimért, szabályos karmozdulatok helyett önfeledt, egész testét igénybe vevő táncos mozgással irányította a közreműködést megtiszteltetésnek vevő, fegyelmezett zenekar játékát.
A Magyarországon is járt UMO zenekar három várost érintő észak-amerikai turnén vesz részt, a washingtoni koncertnek a finn nagykövetség természetbe simuló, modern épülete adott helyet. Nem mindennapos, de nem is rendkívüli, hogy a külképviseletek kulturális programjukba dzsesszt is beillesztenek, kifejezéséül annak, hogy az amerikai eredetű zenei előadási gyakorlat a világ sok részében önálló és büszkén vállalt művészi megnyilatkozások hordozójává vált.
Az Amerikában tanító Heikki Sarmanto jeles zongorista-zeneszerző Kalevala-fantázia című szvitje a finn hősi eposz feldolgozása. A korábbi, romantikus megközelítésekkel szemben a szerző a dzsessz, a finn folklór és az afroamerikai zenei elemek felhasználásával kortárs vonatkozást és időtlen emberi dimenziót kívánt adni a mitikus történetnek. A témákban, zenei és hangszerelési ötletekben gazdag, sodró lendületű kompozíciót egyéni teljesítményekben is bővelkedő, fegyelmezett előadásban szólaltatta meg a tizenhat tagú zenekar.
Amikor Joe Lovano 1984-ben Paul Motian kvintettjének, később triójának tagjaként Magyarországon járt, kevesen gondolták, hogy az olasz származású, de Amerikában született muzsikust a tekintélyes Down Beat szaklap kritikusai majdan a legjobb tenor szaxofonosnak választják meg. Lovano ma már több, mint kiemelkedő hangszeres: önálló projektekkel teszi le névjegyét az asztalra. A Frank Sinatra emlékének adózó, a Blue Note kiadó gondozásában időközben CD-n is megjelent műsora Washingtonban a Bell Atlantic dzsesszfesztiválon a Kennedy központ halljában hangzott el.
Lovano úgy maradt hű a sztárként sírba szállt Sinatra világához, hogy idézőjelbe teszi és meg is haladja azt. A feszes swing ritmus, a fúvóskórus disszonáns hangzása és Judi Silvano énekének távolságtartó iróniája azt jelzi, hogy nem tolmácsolásról, hanem újraértelmezésről van szó. Lovano intellektuális beállítottságú, mégis erőteljes érzelmi töltésű szaxofonozása tovább erősíti a nem könnyen befogadható, ám élvezetes program modern érzetét. A hallgató a végén okkal feltételezi: ha Sinatra nem érti is, nem hánykolódik a sírjában.
(Napi Magyarország, 1999)