Egy zongorista felfedezése (McCoy Tyner)
Mi teszi két, egyforma kvalitású zongorista közül az egyiket kedveltebbé, reflektorfényben ragyogóvá? Amerikában sokan értetlenkedve figyelik azt a rendkívüli népszerűséget és tiszteletet, amit Keith Jarrett Európában kivált. Úgy vélik, akad elég jeles zongorista, aki hasonló értékekkel gyarapította ezt a zenét – mégis, Jarrett technikája, játékstílusa, az improvizációkból sugárzó személyisége gyakorolja a legnagyobb hatást kontinensünk fiatal zongoristáira, míg másoknak legfeljebb elismerő főbólintás jár, és csak a szűk szakma értékítélete ruházza fel őket kellő elismeréssel. Persze, van oka annak, hogy errefelé Jarrett klasszikus fogantatású, lírai impresszionista játékmódja, s nem mondjuk McCoy Tyner perkusszív, lehengerlően dinamikus stílusa talál kedvezőbb fogadtatásra. Ez hagyomány és ízlés kérdése, nem feltétlenül a zenei értéké. Aki valamelyest ismeri a jazz fejlődésrajzát, tisztában van Tyner jelentőségével – de mert Európában él, feltehetőleg mégis Jarrett lemezeit vinné magával arra a bizonyos lakatlan szigetre.
Mégis jól választottak azok, akik meghallgatták Tyner trióját az Erkel Színházban. Igaz, a tavaszi fesztivál programja nem kínálta alternatívaként Jarrett koncertjét, de a körülmények ismeretében örülnünk kell annak, hogy a valutakeretből legalább egy neves amerikai jazzmuzsikus meghívására futotta. És különösen annak kell örülnünk, hogy annyi alkalmatlan helyszín után méltó teremben, csak a zenére figyelve élvezhette a játékot a közönség. A hetvenes években sok emlékezetes, forró hangulatú koncert helyszíne volt az Erkel Színház, üdvös volna, ha ez a mostani alkalom a hagyomány feléledését jelezné.
Alfred McCoy Tyner nevét a hatvanas évek első felében, John Coltrane korszakos jelentőségű kvartettjében ismerhette meg a jazzvilág. Az akkor huszonéves zongorista ihlető társa volt az irányadó szaxofonosnak, együttesük a közös játék ritka magaslataira jutott el. Amikor azonban Coltrane a modális játékmódot meghaladva, a funkcionális kötöttségeket megtagadva a free jazz felé mozdult el, Tyner kilépett az együttesből, és a saját útján próbált tovább haladni. Igazi áttörést a hetvenes évek elején, a Milestones lemeztársaságnál készített felvételeivel sikerül elérnie. Sahara c. albumát a Down Beat kritikusai 1973-ban az év lemezévé választották, s ez egyúttal azt is mutatta, hogy Tyner megtalálta a saját hangját, kialakította a szakma és a közönség által is méltányolt, önálló játékmódját. A hatvanas évek modális felfogásából kiindulva afroázsiai dimenziók felé nyitott, és progresszív módon folytatta a jazz-zongorázás hagyományait. Tyner sohasem igyekezett teljesen szakítani a formai keretekkel, zenéje mindig megőrizte swinges lüktetését, felvételein balkezének súlyos tömbakkordjaival a jobb keleties skálái és kromatikus futamai kontrasztálódnak elsöprő dinamikával. Az ő világában nem a dallam játszik vezető szerepet, a hangsúly a harmóniai és a ritmikai lehetőségek kiaknázására kerül. Kikristályosodása óta stílusa gyakorlatilag semmit nem változott, a zongorista a zenei környezet és a feldolgozandó anyag módosításával igyekszik változatossá tenni játékát. Ennek lenyomatát több tucat egyenletesen magas színvonalú, és néhány kiemelkedő hanglemez őrzi. Kevés muzsikus akad a jazz történetében, aki minden korszakában képes volt fejlődni, önmagát megújítani és irányt szabni; MyCoy Tyner nem tartozik közéjük, de ezzel együtt napjaink legkitűnőbb muzsikusainak egyike, szuverén egyéniség.
Budapesti fellépésére legújabb triójával érkezett, s noha alig hetven percet töltött a színpadon, remek diszpozícióban mindent bemutatott abból, ami stílusát jellemzi. Egy New York-i klubban valószínűleg más repertoárral szerepelne, itt saját szerzeményein kívül populáris hangvételű örökzöldeket is műsorába iktatott, a "grand" jazz-zongorázás hagyományaihoz kapcsolódva a szokottnál nagyobb teret engedett a dallamosságnak. A gospel, a blues, a swing, a latin ritmika megannyi építőkockaként voltak jelen játékában, amely jellegzetes technikája, erőteljes billentése, orgonapontjai, arpeggiói tettek hamisítatlanul "Tyner"-essé. Vehemenciája az idők során enyhült, jobban érvényesültek személyiségének elemző, játékosan szemlélődő vonásai. Partnerei tökéletesen megfeleltek a klasszikus jazztrióról alkotott képzeteknek. A fiatal, nagyon tehetséges Avery Sharpe szinte énekelt a hangszerén, többször szólóra is vállalkozott, a basszusgitárt pedig ötletesen stiláris eszközként használta. A bebop-korszak óta jelenlévő, Tynerrrel egyidős Louis Hayes nemcsak kísért, hanem igen aktívan hangsúlyozta, ritmikailag folyamatosan értelmezte a zenét dobjaival.
Szép estével ajándékozta meg a jelenlévőket McCoy Tyner triója. A fekete muzsikus immár nálunk is megmutatta kiemelkedő pianista képességeit, s egyúttal példával szolgált arra, hogy ha hagyományosabb keretek között dolgoznak is, az igazi improvizatív alkotóművészek fölött sohasem jár el az idő.
(Magyar Nemzet, 1987)