Fekete Pierrot (Jon Faddis)

Egyre ritkábban érkeznek hozzánk tősgyökeres amerikai jazzegyüttesek, így igencsak meg kell becsülni az adódó alkalmakat. A jeles trombitás, Jon Faddis és kvartettje az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének jóvoltából tett nálunk koncertkörutat, s mutatkozott be többek között Nyíregyházán.

A 36 éves Faddis tekintélyes múltra nézhet vissza. Rendkívüli adottságaira már 15 éves korában felfigyeltek, s az óta egy sereg élvonalbeli muzsikussal játszott együtt, beleértve Dizzy Gillespie-t, a bebop stílus egyik úttörőjét, akit ma is példaképének tart. A vonzódás nem véletlen: Gillespie, a magas hangok és gyors futamok mestere olyan technikai szinten áll, ami modell s egyben kihívás az utódok számára. Ami a magas hangokat illeti, abban Faddis méltó követő, kitartóan és eredményesen ostromolja a felső regisztereket.

Műsora akár jazztörténeti példatárnak is beillett, a bluestól a bebopon át az idézőjelbe tett avantgárdig szinte minden korszakból elhangzottak darabok. Az eklektikus választás azt mutatja, hogy Faddis nem stílusteremtő muzsikus; viszont saját hangú, vérbeli színpadi egyéniség. Született "humoralista", aki magától értetődő természetességgel viselkedik a deszkákon. Fanyar humora – amely gyakran vált át (ön)iróniába – mindenekelőtt arra szolgál, hogy a feszültséget oldja, és összekötő kapcsot alkosson a komoly hangvételű számok között. A trombitás ilyenkor a vaudeville clown, a vándorbohóc jelmezébe bújt, ezzel a gesztussal jelezte, hogy elhatárolja magát a művészet, a zene Európában honos misztifikálásától. Ha esetenként megingott is a kötélen, a zene, a ritmus, a mozgás (tánc!) és az eredendő derű rokonszenves harmóniáját teremtette meg a színpadon.

Faddis tudatában van annak, hogy nem elég jól játszani, a produkciót el is kell "adni" a közönségnek. De nem szolgálta ki a publikumot könnyed sikert hozó fogásokkal, hanem a maga világába emelte tartással. Igaz, viszonylag könnyű dolga volt: az anyanyelvén be­szélhetett egy idegen országban.

(Magyar Nemzet, 1989)