Gyárfás Pisti gitárja

Vannak, akik halálukig be­cenéven léteznek. A nem kife­jezetten luxuskörnyezetből ér­kezett fekete amerikai jazz­muzsikusokra nem véletlenül aggatták kortársaik az európai arisztokrácia rend- és rangfo­kozatait. Így lett Ellingtonból Duke, azaz herceg, Basie-ből Count, azaz gróf, Joe Olivér­ből pedig King, azaz király. Mivel Magyarországnak egy­koron volt igazi királya, a mi jazzmuzsikusaink nem szo­rulnak rá az efféle hangzatos minősítésekre, ők legfeljebb olyan elő- és utóneveket mondhatnak magukénak, mint „Ablakos", „Pecek" vagy „Dudás". Gyárfás Pistinek még efféle ragadványneve sincs, ő egészen egyszerűen Pisti. Elképzelhetetlen volna úgy szólítani, hogy István.

Pisti pozitív fiú. Kedves, barátságos, mosolygós, és nem mások ügyeinek taglalásával, hanem önmaga építgetésével tölti idejét. Gitározik. Leg­utóbb szerda este a debreceni Yes jazzbárban pengette a húrokat triójával. A fiúk pes­tiek, mert hiszen jazz-zenészek is csak a fővárosban te­remnek e honban. Manapság, amikor egy valamirevaló gitár félmillió forintnál kezdődik, de az, amilyent az igazi muzsikus szívesen kezébe vesz, már egy­milliót ér, van abban valami diszkrét dac, hogy Gyárfás Pis­ti a szegedi bútorgyárban az öt­venes években előállított, régi­ségkereskedésben hatezer fo­rintért vásárolt gitárján penge­ti a dzsesszt. Van neki otthon persze drágább hangszere is, de úgy érzi, hogy ez a délvidéki, felújított, általa lelakkozott magyar hangszer jobban a ke­zére áll, majdhogynem a lelké­nek meghosszabbítása.

Ez fontos. Pisti ugyanis a lelkével játssza a zenét. Amúgy kitűnő gitáros, van technikája, több stílusban ott­honosan mozog, virtuózán szólaltatja meg az olyan ördöngös bop-témákat is, mint Sonny Rollins Oleo-ja, de nem ez az érdekes. Jó gitárosokkal Dunát lehetne rekeszteni, ám a lélek nagy dolog. Meglehet, az egyszeri jazzmuzsikusok nem folytattak eszmecserét Schopenhauer filozófiájának alapkérdéseiről, de akkora lel­kük volt, hogy belefért az egész földgolyó. Pisti itt él köztünk, az ő lelkét ez a kis or­szág tölti be, na és a jazz. Pisti éli a jazzt, és amikor játssza, a közönség is vele él. A termet melegség járja át, egyszerre barátságosan, mo­solygósán néznek egymásra az emberek, s fény kezd derenge­ni a horizonton túl.

Pedig csak az van, hogy Pisti pengeti a szegedi gitárját.

(Hajdú-Bihari Nap, 1996)