Két dzsesszkoncertről (Szabó Sándor - Major Balázs duó, Zbigniew Namyslowski)
A dzsesszmuzsika történetében nem új keletű vonás a tájékozódás egzotikus zenei kultúrák irányába. Az ötvenes években kezdődött az a folyamat, amely arab, indiai, tibeti stb. zenei elemek bevonásával igyekezett tágítani a dzsessz kifejezési eszközeit. John Coltrane, Sun Ra, Don Cherry vagy újabban John McLaughlin és Jan Garbarek kezdeményezései említhetők mindenekelőtt a sikeres szintézisek között, amelyek valóban új, addig nem tapasztalt eredményekkel gazdagították a műfaj stiláris jegyeit.
Szabó Sándor törökszentmiklósi gitáros és partnere, a táblán és ütőhangszereken játszó Major Balázs nem az amerikai, nem az angol és nem is a norvég zenei közegből kiindulva talált érintkezési pontokat közel- s távol-keleti kultúrákban. Magyar zeneiségük őselemeit keresve jutottak el messzire, s leltek kapcsolódást az indiai ragákkal és az arab makámokkal. Törekvésüket pusztán zenéjük improvizált jellege rokonítja az amerikai dzsesszel, mert ritmizálása, építkezése gyökeresen különbözik attól. A ragák és a makámok nem harmóniák funkcionális sorára, hanem dallamok, hangsorok motivikus kibontására, variálására, díszítésére épülnek, s előadásmódjuk is másfajta lelkiállapotot kíván: elmélyült, az ismétlődések és az apró elmozdulások kontrasztjának feszültségét érzékelni képes figyelmet.
A duónak a debreceni dzsesszklubban november 20-án adott koncertje egy még nem egészen kiforrott, de mindenképpen ígéretes és figyelemre méltó zenei műhelybe engedett bepillantást. Szabó Sándor igen nehéz, tág fekvésű akkordokat és hangsorokat szólaltatott meg gitárján, s már birtokában van az ehhez szükséges technikai készültségnek; de előadásmódjukból egyelőre még hiányzik az a könnyedség és természetes dinamizmus, ami a darabok korrekt eljátszását művészi élménnyé tudná avatni.
* * *
Zbigniew Namyslowski lengyel szaxofonost hazájában a „leglengyelebb” dzsesszmuzsikusnak tartják; olyan művésznek, akinek megnyilatkozásai a legérzékletesebben fejezik ki a lengyel lélek és karakter jellegzetességeit. Érzelmes, de nem érzelgős előadásmód, szlávos hajlítások, kissé szomorkás, de nem lemondó hangvétel, feltűnő melodikus érzék és világos, tiszta formatagoltság jellemzi játékát – függetlenül attól, hogy éppen milyen stílust választ ehhez keretül. A sajátosságokon túl számunkra az sem elhanyagolható, hogy Namyslowski kitűnő, abszolút biztos muzsikus, aki bármilyen helyzetbe azonnal képes beilleszkedni.
Magyarországi nimbuszát jó évtizede éppen csodálatos balladajátéka segített megalapozni a debreceni dzsessznapokon, s akkori stílusának fényét későbbi, a dzsessz-rock irányzathoz közelítő, ellentmondásos kísérletei sem tudták teljesen megtörni. November 24-i fellépése a Pódiumteremben egy újabb alkotói periódusba lépő, s eszközeit ehhez kereső Namyslowskit mutatott a közönségnek.
A nyolcvanas évek általános érték- és gondolati válságának sajátos tünete egyfajta nosztalgikus hajlam, visszafordulás elmúlt korok formai jegyeihez. Jellemző, hogy évtizedünk egyik legjobb felvételsorozatát dzsesszörökzöldek feldolgozásával készítette el Keith Jarrett zongorista, s a példák hosszan volnának sorolhatóak. A párhuzam természetszerűleg kínálkozik, hiszen koncertjének egyik felében Namyslowski is standardeket, balladákat, bossa-novákat játszott fiatal együttesével, finom, disztingvált modorban, felvillantva kiemelkedő szólista képességeit. Aki nem mindenáron az újat, a rendhagyót keresi a zenében, hanem időnként „beéri” a hagyományos, szvinges alapú tiszta dzsessz megszólaltatásával, igen kellemesen érezhette magát e zenekari blokkok alatt.
A modern main stream jegyeit viselték magukon a szaxofonos saját kompozíciói is, amelyek azonban a szerkesztésmód változatosabb eszközeivel éltek. Voltak köztük többtételesek, kéttémájúak, a szólók sorrendjét szokatlanul megszabók; mindenesetre teljesebb képet mutattak a muzsikusról zeneszerzőként is. Namyslowski alt- és szopránszaxofonon, de fuvolán is igen jó diszpozícióban, együttesével remek összhangban játszott; reményt adva arra, hogy nemcsak úton van, hanem hamarosan meg is érkezik pályájának egy olyan állomására, amely nem a múlt, hanem a jelen révén bizonyítja érvényességét.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)