Klasszikus és jazz (Duke Ellington Diótörője)
A népszerű Diótörő szvit eredeti és jazz-zenei változatát egy este, két zenekar előadásában is hallhatta a debreceni koncert közönsége.
Pjotr Ijics Csajkovszkij 1892-ben komponálta a Diótörő című mesebalettet, amely azóta is a világ operaházainak kedves darabja. A kétfelvonásos játék zenéjéből koncerttermi előadásra készült kilenc tételes szvit megihlette az amerikai jazz legnagyobb alakját, az élete utolsó szakaszában a kiterjedt zenei formák felé forduló Duke Ellingtont, aki társszerzőjével, Bill Strayhornnal a jazz nyelvére ültette át az orosz alkotó művét. Nem jazzesített változatot készítettek, nem a crossover jelzővel illethető darabot hoztak létre, hanem az eredeti alkotás jellegzetességeit megtartó, szuverén, a tételeket is új címekkel jelölő big band zenét komponáltak, szem előtt tartva annak gazdag dallamvilágát, színpompás hangszerelését és nem utolsó sorban játékosságát, humorát.
A rendkívül termékeny Ellington első ízben nyúlt más szerző művéhez, amiben az is motiválta, hogy a Diótörő balettzene, azaz táncos karakterű mű, amely alkalmas arra, hogy a ritmikus improvizatív zene hullámhosszán szólaljon meg, teret engedve a jazzben elengedhetetlen hangszerszólóknak is, amihez egyéni hangú szólisták álltak rendelkezésére zenekarában. Ritka alkalomként adódott tehát, hogy egy klasszikus-zenei mű egy este hangozzék fel eredeti mivoltában majd jazz-átiratban, lehetőséget kínálva a közönségnek az összehasonlításra, a kétféle zenei nyelv értelmezésére és értékelésére.
A debreceni koncert közreműködői más megoldást választottak: a Kodály Filharmonikusok és a vendég Budapest Jazz Orchestra egymást váltva játszotta el a tételeket, szakaszokra bontva, szünettel is megszakítva a zene folyamatát. Feltehetően attól tartva, hogy a klasszikus zenében jártas közönség számára megterhelő volna a félórás jazz-szvit befogadása. Mert, miközben Csajkovszkij szvitje az európai klasszikus zenei tudat szerves része lett, Ellington átirata ma is az ezotéria birodalmába tartozik.
Természetesen ennek a módszernek is voltak előnyei: a közvetlen átállások követhetően, plasztikusan érzékeltették a kétféle előadásmód sajátosságait. A filharmonikus zenekar az immár állandó vendégkarmester, Kovács László irányításával, magabiztos rutinnal oldotta meg feladatát, az Ellington-opus lényegi tulajdonságai azonban jórészt rejtve maradtak a BJO előadásában. Ennek nem a big band egyébként kiváló teljesítménye, hanem az elégtelen akusztikai környezet volt az oka. Ellington ketté választotta a réz- és fafúvós szekciót, tizenhat tagú együttesével így sikerült a nagy létszámú szimfonikus zenekarokéhoz közelítő hangzást elérnie. Itt a big band a kibővített színpad jobboldalára szorulva, részben a karzat alatt kapott helyet, ami megváltoztatta a hangzási arányokat, és időnként elnyomta az improvizációkat. Csak töredékesen érvényesültek a humor eszközeivel bőven élő hangszerelési megoldások, nem kapott kellő hangsúlyt a zenekari játék és a hangszerszólók szerves kapcsolata, és a visszhangos teremben a szving, a jazzben alapvető ritmus sem azzal a lendülettel lüktetett, amely Ellington zenéjének alapja.
Önálló művek teljes értékű interpretációja helyett így inkább a zenei ismeretterjesztést szolgálta az ünnepi este. A termet zsúfolásig töltő, fogékony közönség végig érdeklődéssel kísérte az előadást, és hatalmas tapssal köszönte meg a közreműködők, elsősorban a BJO szólistáinak teljesítményét. A siker beragyogta az arcokat, csak Ellington herceg törheti a fejét odafenn, hogy mikor jön el az idő, amikor az ő Diótörője a maga teljességében szólal meg a világnak ezen a táján.
(A Debreceni Kodály Filharmonikusok és a Budapest Jazz Orchestra koncertje, Debrecen, Bartók terem, október 1.)
(Magyar Nemzet, 2015)