Kortárs kapcsolatok (Gonda, Szabados)
Egy szellemes hasonlat szerint a kulturális halál csókját viselik magukon azok a kezdeményezések, amelyek a jazz és a klasszikus (komponált) zene ötvözésére tesznek kísérletet. Való igaz, századunk zenéje kevés produktumot tud felmutatni, amely a kétféle zenei világ szintézisét teremtette volna meg. Pedig a kihívás mindkét tábort állandó szembesülésre készteti. A jazz elődjei (a cake-walk, a ragtime) a század első évtizedeiben több komponistát megihlettek (Debussy, Stravinsky, Satie, Hindemith). Amerikában George Gershwin sok jazzes elemet használt műveiben, s Bartók érdeklődését is felkeltették a jazz ritmusai. Ha Milhaud, Stockhausen, Copeland nevét is említjük, láthatjuk, hogy a jazz iránti érdeklődés folyamatosan nyomon kísérte századunk nagy szerzőit, mégis, a megszületett művek tanúsága szerint a jazz nem volt több számukra, mint szín, érdekes ritmikai kaland, ami árnyalja, de nem módosítja zeneszerzői felfogásukat.
Kitartóbb volt az a figyelem, amivel a jazzmuzsikusok a komponált zene technikai eszközei, szerkesztési elvei felé fordultak. Ahogyan gyarapodott klasszikus zenei képzettségük, úgy vált mind bonyolultabbá a zene, amit játszottak. Rövid, alig százesztendős története során a jazz feldolgozta, magába építette azokat a jegyeket, amelyek az európai műzene fejezeteit jelzik, mígnem hangkészletében, harmóniavilágában eljutott a kortárs zene atonális, dodekafon nyelvezetéig. Szimfonikus hatások már a harmincas években jelentkeztek (Paul Whiteman), majd a progresszív jazz (Stan Kenton), a klasszicista irányzat (Modern Jazz Quartet, Dave Brubeck) és az ún. "Third Stream" (harmadik áramlat – Günther Schuller, újabban Ran Blake, Claude Bolling) már programszerűen élt klasszikus-zenei megoldásokkal, illetve törekedett a kétféle zene elegyítésére. A szándék sok esetben figyelemre méltó eredményekkel járt, ezt az irányzatot azonban sem a muzsikustábor, sem a közönség nem fogadta el igazán.
Úgy tűnik, a kortárs zene elvont fogalmazásmódja, szigorú strukturáltsága és a jazz ritmusközpontúsága, improvizatív jellege, mint eltérő alkotási gyakorlat, kevés esélyt kínál az eredményes szintézisre. A kétfajta zene kapcsolata és egymásra hatása ennek ellenére manapság sokrétűbb, mint valaha is volt, az alternatív zenék virágkorukat élik, s olykor annyiféle utalás fordul elő egy-egy előadásban, hogy a hallgató könnyen elveszíti tájékozódási pontjait. A kortárs zene és a jazz kapcsolódási lehetőségeinek bemutatását célozta az a hangverseny, amelyre a Kortárs Zene Nemzetközi Társasága magyarországi programsorozatának egyetlen jazzrendezvényeként került sor a Zeneakadémián. A műsorban két vezető muzsikusnak, Gonda Jánosnak és Szabados Györgynek az alkalomra írt vagy ahhoz illeszkedő szerzeményei hangzottak fel.
Az este első felében ismerhettük meg Gonda nagy lélegzetű, Improvizációk nyolc hangszerre című kompozícióját. Ez a nyolctételes mű a jazz idiómáján belül maradva járta be azokat az érintkezési pontokat, amelyek a jazzt és a kortárs zenét összeköthetik. Az első, Dodekafónia című tétel olyan hangzatokkal indult, amelyek a kortárs zenére (is) jellemzőek, hogy aztán ritmikus lüktetésű jazzes darabbá szerveződjenek. Hasonló kortárs hangzással élt a Meditáció, míg az Ostinato a jazz egyik alapelemére, az ismétlődő motívumra és ritmusképletre épült. Az egyik tétel polka-imitációja (igaz jazzsláger is lehetne belőle) Carla Bley vagy az Art Ensemble of Chicago szellemében azt az idézőjeles módszert mutatta be, ahogyan a jazz a populáris zene formáit kezeli. A záró Szabadon című tétel a jazz másik jellegzetességére, az adott témára és ritmikai alapra történő rögtönzési lehetőségekre irányította a figyelmet. A kamarazenei eszközökkel gyakran élő, a hangszerek, hangszínek sokféleségét változatosan felvonultató mű sikeréhez nagymértékben hozzájárultak Gonda kiváló muzsikustársai.
A műfaji határok jó ideje elmosódni látszanak Szabados György művészetében, aki ugyan kezdetben a jazzt tartotta elsődleges kifejezési formájának, de saját zenei világának megteremtése során már túllépett annak keretein. Kobozzene című, preparált zongorára korábban írott darabja az instrumentum ütőhangszeres jellegét hangsúlyozva különleges, ősi hangzásokat csalt elő a húrokból. Tizenkét vonós hangszerre komponált Idő-zene című szerzeménye, amelyet Bartók Béla emlékének ajánlott, gyakorlatilag semmilyen kapcsolatot nem mutatott a jazzmuzsikával. A manapság divatos repetitív technikából kiindulva arra kínált példát, hogyan lehet egy komponálási elvet egyénivé tenni. A repetitív módszernek nemcsak pentaton hangsorokkal adott magyar vonatkozást, hanem azzal is, hogy a ritmusok mikrostukrutális elmozdulásainak mechanikusságát a hangok energiájának és magasságának változtatásával oldotta. A kötött ritmus így hullámzó időélménnyé módosult. Szabados nem vezényelte a művet, hanem energia-impulzusokkal irányította az előadókat, amiben ennél fogva a rögtönzés mozzanata is benne volt. A jazzben oly meghatározó improvizáció nagyobb teret kapott az estet záró Polifonikus koncert című darabjában. Ez a lendületes szerzemény fúvósokkal, ütősökkel kiegészülve Szabadosnak a távol-keleti zenei kultúrák iránti vonzódását mutatta. Keleties dallamvezetés, szimfonikus hangszerelés, jazzes szólók – zenék világa, világok zenéje, a szintézis jegyében.
A nagy siker azt jelezte, hogy az est szerzői, közreműködői meggyőzték a közönséget a zenék találkozásának lehetőségéről.
(Magyar Nemzet, 1986)