Kortárs magyar dzsessz (B. D. Esz. Collection, 180-as csoport, Szabad Zenei Társulás)

 

NÉGY DÁTUM: február 6., március 6., május 6. és jú­nius 11. jelzi, hogy a Magyar Televízió immár nemcsak tét­len szemlélője, hanem ösztön­zője is kíván lenni a hazai dzsesszélet ala­kulásának.

A zenei főosztály szervezésében ugyanis ezeken a napokon tartották meg, illetve rende­zik meg a Vígadó nagyter­mében azokat a reprezenta­tívnak szánt hangversenyeket, ame­lyek az élő felvétel han­gulatával élénkítve nyújtanak majd a sorozatszerű közvetí­téseken ke­resztmetszetet a magyar dzsesszélet jelenéről. A kamerák előbb Szakcsi La­katos Béla és barátai, maid dixieland együttesek, aztán Szabados György, Pege Ala­dár, Binder Károly együttesei, végül vezető muzsikusok spontán játéka rögzítésével adnak ízelítőt e jellegzetesen XX. századi muzsika honi képviselőinek törekvéseiből. A véletlenszerű sugárzásokat tudatosan elgondolt koncepcióval helyettesítve Deák Ta­más szerkesztő a jellegzetes és mérvadó irányok értekei­re szándékszik irányítani a műfaj iránt érdeklődő közönség figyelmét: üdvös és méltánylandó módon a magyar dzsessz és a televízió talál­kozásainak történetében.

A NYITÓ HANGVERSENY három közvetítésre is elegen­dő anyagot szolgáltatott ze­nei anyagának sokféleségével. A műsor első felében a meg­szűnt Saturnus együttes mag­jaként ma­radt babos Gyula (gitár), Dandó Péter (basszus­gitár) és Szakcsi Lakatos Bé­la (zongora) köré csoportosult, nem túlságosan eredeti elne­vezésű B. D. Es. Collection együttes szólaltatta meg a zon­gorista és a gitáros négyté­teles, közös kompozícióját; a második részben pedig a 180-as csoport csatlakozásával ki­sebbfajta big banddé bővült Szabad Zenei Társulás tett kísérletet a dzsessz és a kor­társ zene jellemző vonásainak egyesítésére.

Amennyire ígéretesnek tűnt azonban a terv, annyira zavarba ejtette a nézőket egy­mástól eltérő részeivel. Az át­gondoltság, a kompozíciós el­vek jelenléte végig érezhető volt, mégsem következett be a kétféle zenei világ közti, sokak által kiútnak vélt, má­sok szerint viszont eleve re­ménytelennek tartott találko­zás. A sikertelenség okai alig­hanem külső tényezőkben ke­resendők (rövid felkészülési idő, kiérleletlen szerzői elgon­dolások), mert a közelmúlt­ban éppen Szakcsi Lakatos Béla bizonyította jobb sors­ra érdemes kompozícióival a szintézis megva­ló­sításának le­hetőségeit. Elsőrendű muzsi­kusokra építve, az este ter­mészetesen így sem szűkölkö­dött figyelemre méltó mozza­natokban, de ezúttal elmaradt az a zavartalan élmény, amely az igazán átütő erejű, katar­tikus hatású dzsesszkoncertek végén szokta hatalmába kerí­teni az em­bert.

A KÉT FELVONÁS három­fajta zenei világba vezette a hallgatókat. A B. D. Esz. Collec­tion laza szövésű tételso­ra a fúziós zene (a rock és a dzsessz elegye) ismert meg­oldásait, frázisait igyekezett magyar, pontosabban cigány folklórelemekkel sajátossá tenni. A négy darab négyfé­le hangulatot közvetített széles dinamikai skálán. Szerencsésnek bizonyult a fú­vós és ütős hangszerek alkal­mazása, különösképpen pedig a látottnál is nagyobb lehe­tőségeket felvillantó cimba­lom bevonása. A szigorúan megkomponált, de a rögzített és a szabadon rög­tönzött ré­szeket arányosan sorakoztató darabokban mindenekelőtt Dés László (szoprán­szaxo­fon) és Balogh Kálmán (cimbalom) szólói töltötték meg azzal a bizonyos „feelinggel” (érzés­sel) a levegőt. Gazdaságosabb szerkesztéssel sikeres utóélet­re számíthat a Collection be­mutatkozó darabja.

A második részben előbb a 180-as csoporttól hallhat­tuk Melis László Etűd három tükörre című ismert kompo­zícióját, a minimal art ér­vényesülésére meglehetősen kedvezőtlen akusztikai körül­mények között. Aztán Szakcsi Lakatos Bélának a tizenkét fokúságot a pentatóniába szelídítő, energikus szólója következett, majd a 180-as csoportnak írt szerzeménye, amely erőltetett kortárs hang­zásvilágába nem tudta szervesen illeszteni a dzsesszes hangvételű improvizációkat. Végül Dés László megjelenő nagylemezéről egy impresszionista szóló és egy szilárd ritmusalapú, a zenekar egészét foglalkoztató, szintetizátor-, szaxofon- és bőgőszóló­val kiegészült lendületes dzsesszdarab zárta az est mű­sorát.

TERMÉSZETESEN mél­tánytalanul ítélnénk meg a kezdeményezést, ha a megva­lósulatlan ötletek hangsúlyo­zásával fejeznénk be az összefoglalót. Bátorítást és se­gítséget érdemel minden tö­rekvés, amelynek elmélyült és tudatos alkotómunka. vagy legalábbis az azt célzó kísér­let a fedezete. A dzsessz-zenészeknek sokszor a körülményék szorításában kell ezt vállalniuk – ennyit mindenesetre tudnunk illik, ha produkcióikról mon­dunk véleményt.

(Magyar Nemzet, 1984)