Lépni vagy maradni (John McLaughlin, Gato Barbieri)
Vajon min múlik az, hogy a jazz világsztárjai közül kinek az útja érinti Magyarországot? Régebben, a hetvenes évek elején a műfaj klasszikusait ismerhette meg a közönség az Erkel színházbeli hangversenyeken.
Aztán a vidéki rádiós fesztiválok rendszerének kialakulásával a főváros jazzkedvelőinek jó ideig nélkülözniük kellett a jelentős koncerteket, míg a Budapest Sportcsarnok felavatása meg nem teremtette a lehetőséget a tömeges, monstre hangversenyek rendezéséhez.
A helyszínek és a rendezőirodák megszaporodásának kétségtelenül része volt abban, hogy az utóbbi években sűrűbben fordulnak meg világnagyságok Budapesten, de a névsorból (Chick Corea, Dave Brubeck, Al DiMeola, Paco De Lucia) arra lehet következtetni, hogy a kiválasztásban döntően gazdasági szempontok érvényesülnek. A meghívottak többnyire olyan muzsikusok, akiknek zenéje valamiképpen érintkezik a rock zenével, s emiatt nagy érdeklődésre tarthat igényt. S mivel a szervezők számításai eddig rendre igazolódtak, kevés esély látszik arra, hogy a programok tervezésekor differenciáltabb művészi szempontok is érvényesüljenek.
A helyzet jelenleg csaknem úgy fest, hogy tere annak van, ami képes megtölteni a Budapest Sportcsarnokot; a kortárs jazz elvontabb, bonyolultabb – jóllehet zeneileg értékes – vonulatai kívül maradnak a magyar koncertrendezők érdekkörein. Lehet, örülnünk kellene annak, hogy ennyi lehetőség is adódik, de sajnáljuk, hogy a teljes színskála helyett csupán néhány kolorittal találkozhatunk a jazz gazdag palettájáról. Mint legutóbb, március 18-án a Budapesti Nemzetközi Vásár termékbemutatóra amúgy minden bizonnyal alkalmas "A" pavilonjában, ahol a több ezer főnyi közönség 200 forint és több órás ácsorgás ellenében hallgathatta meg az angol John McLaughlin és az argentin Gato Barbieri játékát.
John McLaughlin neve jó ideje fogalom a dzsessz ismerőinek körében. A hatavanas évek végén Amerikába költözött gitáros Miles Davis elektromos együttesében alapozta meg hírnevét, majd a hetvenes évek első felében a Mahavishnu Orchestra létrehozásával maga is a jazz-rock irányzat úttörőjévé vált. Az akusztikus és elektromos hangzás kettőssége azóta végig kíséri pályáját, a kétfajta játékmódot hol felváltva, hol párhuzamosan alkalmazza zenéjében. A Mahavishnu felbomlását követően indiai muzsikusokkal alapított Shakti nevű együttese, majd az Al DiMeolával és Paco De Luciával alkotott virtuóz gitártrió zenei érdeklődésének különböző irányait mutatták. Újabban ő is a digitális gitárszintetizátorok bűvkörébe került, 1984-es Mahavishnu című lemeze a hetvenes évek hagyományait folytatta a legkorszerűbb technikai eszközök bevetésével. Budapestre egy szál akusztikus gitárral, Jonas Hellborg svéd basszusgitáros társaságában érkezett.
Koncertje nem hozott újat, váratlant azoknak, akik ismerik pályájának állomásait, inkább a személyesség többletével árnyalta a lemezei alapján bennünk élő képet. Ezen az estén nem a jazz-rock zászlóvivője, a technikával kísérletező muzsikus állt a közönség elé, hanem a gitáros, akit bensőséges, szinte mágikus kapcsolat fűz hangszeréhez. Műsora tisztelgés volt a jazz óriásai előtt, tükrözve MacLaughlin felfogását, amely szerint igazán korszerű csak az lehet, ami a hagyományokban gyökerezik. Coltrane, Mingus, Davis, Young neve hangzott fel közvetlen hangvételű kommentárjaiban, s az egész koncert hangulatát a tiszteletteljes emelkedettség határozta meg. Egy puritán, letisztult eszközökkel élő, fantasztikus kezű gitáros (boszorkányos tizenhatodos futamai gyakran ragadtatták tapsra a közönséget) mutatta fel zenei világának egy szeletét. McLaughlin mindig is a lélek megnyilvánulásának tartotta a zenét, s ez a műsora igazolta, hogy játékának lelki tartalmai gazdagodtak, lírai vonásokkal bővültek az évek során. Remek partnerének bizonyult a virtuóz technikájú Hellborg, aki kettős nyakú basszusgitárján nemcsak a harmóniai és ritmikai alapokat hozta, hanem dallamvezetésével, ellenszólamaival, akkordbontásaival és fergeteges improvizációival gitáros társa volt McLaughlinnak.
Felemelő volt figyelni azt az elmélyült koncentrációt, élvezetet és felszabadult örömöt, ami a két nagyszerű muzsikus játékában megnyilvánult. Igazán kár, hogy a csarnok hatalmas méretei miatt csak kevesekhez, az egészen közel állókhoz juthatott el a intim muzsikájuk valamennyi árnyalata.
Gato Barbieri szaxofontónusa, ez a rekedtes, telt, már-már erőszakos hang azonnal felismerhetővé teszi az argentin muzsikus játékát. Így volt ez a hatvanas évek közepén, amikor Don Cherry trombitás avantgárd törekvéseinek részeséül szegődött, így a hetvenes években, amikor saját latinos hátterére ráébredve kimunkálta egyéni stílusát, s így van ma is, amikor Barbieri számára mintha fontosabbá vált volna a siker és a népszerűség, mint zenei világának következetes építése: a könnyebb ellenállás irányába haladva sorozatban gyártja latin-rock lemezeit. Folyamatosan lüktető ritmusalap, melodikus, lineáris vonalvezetésű szaxofonjáték és szöveges megnyilatkozások – erre a képletre épülnek szerzeményei, amelyek egy idő után a mechanikusság érzetét keltik a hallgatóban. Felfokozott kifejezésmódja pesti koncertjén sem tudta elkerülni a mesterkéltség látszatát, így hát alig háromnegyedórás játéka végül is rosszízű zárása lett a koncertnek. Gato Barbieri műsora még azt sem teljesítette, ami a jelek szerint elsődleges célja: szórakoztatni a közönséget.
(Magyar Nemzet, 1986)