Louis Armstrong emlékére

Sokak számára a dzsessz ma is egyenlő a dixielanddel. Pedig a század eleji New Orleans archaikus zenéjének értéke éppen megismételhetetlenségében rejlik: mai művelői, különösen Európában, csupán stílusjegyeinek variálgatására vállalkozhatnak. S ezek a stílusjegyek meglehetősen kötöttek, szigorúak; éppen ezért nem tekinti dzsessznek a mai dixielandet a muzsikusok többsége, hanem olyan ételnek, amely felmelegítve elveszíti eredeti ízét.

Persze, lehetnek ügyesebb szakácsok, akik ennek ellenére képesek ízessé, zamatossá tenni a főztöt. A Benkó-dixieland is közéjük tartozik Ha jó formában, hangulatban és idegállapotban vannak, feledtetni tudják, hogy játékuk kisebb mértékben alkotás: inkább reprodukálás. A frazeálás, a „feeling" (érzés) ilyenkor megközelítheti az eredetit; a részvétel, az előadás intenzitása pedig az ihletettség és a teremtés érzetét keltheti. S ők többnyire képesek erre a bűvész­mutatványra, legalábbis debreceni fellépéseik ezért maradnak emlé­ke­zetesek. Legutóbb január 13-án a debreceni Bartók teremben Louis Armstrong emléke előtt tisztelegtek a nagy trombitás életútját, pályafutását és legismertebb számait felidéző műsorral. A koncep­ciózus összeállítás nem gyászmisét celebrált: a lassú balladák mellett vidám, fergeteges tempójú szerzemények is elhangzottak, jelezve, hogy Armstrong zenéjének, szellemének felelevenítése az együttes célja. Ez különösen az első részben sikerült, amikor íve, szerkezete volt a programnak, s a zenekar fokozatosan ragadta magával az engedelmes, szép számú közönséget. Sorban hangzottak fel az örökzöld Armstrong-emlékek: a When Sleepy Time Down South, a Bill Bailey, a Tin Roof Blues s a többiek. A kegyeletadás és az életerő hang­súlyozásának egysége jellemezte ezeket a percekét; kiemelkedő volt Vajda Sándor remek bőgőszólója.

A második részben már jobban csapongott a program, a show-jelleg került előtérbe. Elhangzottak személyes anekdoták, megszólalt egy orosz népdal (!), s a zenével látvány­ele­mek is párosultak. Ekkor már játszott a közönséggel a zenekar, de ezen az estén úgy látszik, mindent szabad volt neki. A hangulat felforrósodott, az improvizációk lendületesebbé váltak, de egyáltalán nem mentek a zenekartól megszokott pontos összjáték rovására. Végül nagy sikerrel, többszöri ráadással fejeződött be az emlékkoncert, amely egészében véve újabb híveket szerzett a műfajnak. (A hangversenyt a Kölcsey Művelődési Központ rendezte.)

(Hajdú-bihari Napló, 1982)