Miles Davis, 1989

Budapesten járt a király, a jazz koronázatlan uralkodója. Tízezer ember hallgatta a 63 éves trombitást a Budapest Sportcsarnokban az ősz legjelentősebb könnyű(?)zenei hangversenyén, tízezer zenerajongó sokáig fantasztikumnak számító vágya teljesült ezen az emlékezetes estén. Miles Davis, a jazz legnagyobb élő egyénisége a magyar fővárosban is megmutatta, miért tartják a műfaj klasszikusának.

Titka egyszerű: úgy maradt azonos önmagával, hogy pályája különböző szakaszaiban mindig módosította zenei környezetét. Sokak szerint semmit nem változott negyven év alatt, frazírozása, lírai szordínós trombitahangja, visszafogott, kontrollált előadói magatartása a hatvanas évek absztrakt, a hetvenes évek fúziós, s napjaink funky-blues stílusában is ugyanolyan egyedi, mint volt annak idején. Technikailag kétségtelenül halványult játéka az idővel, de ez másodlagos jelentőségű ahhoz képest, hogy zeneszervező és -teremtő képessége jottányit sem csorbult.

Davis mai zenéjét sokféleképpen lehet mérlegelni. Csak azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ő mindig, így ma is az idők zenéjét játssza. Korunk domináns zenei áramlata a pop és a rock, ez a kiindulópontja – elsősorban ritmikailag – zenéjének a nyolcvanas évek végén is. De csak a kiindulópontja – mert az eredmény a különböző elemeket magasrendű szervezettségben ötvöző, helyenként banálisán egyszerűnek ható, máskor fortélyos heterofón hangzásokat produkáló, feszültséggel teli koncertzene.

Tévedtek azok, akik az utóbbi lemezein tapasztalt popos hangvételt várták ettől az estétől. Az anyag az volt – az előadásmód más. Keményebb, erőteljesebb, disszonánsabb. Lehet, hogy mai zenekarában nem játszanak olyan egyéniségek, mint korábbi együtteseiben (John Scofield, Al Foster, Mike Stern, Marcus Miller, Minu Cinelu), de talán éppen ezért rendkívül homogén, precíziós teljesítményre képesek. Megint csak felfogás dolga, hogy ki mit részesít előnyben: a tökéletesen kidolgozott együttes játékot, vagy az esetlegességeknek nagyobb teret adó, a szabad rögtönzésekre jobban építő előadásmódot. Nekem a kreativitás tekintetében Davis korábbi koncertjei többet nyújtottak, de el kell ismerni: ez a csapata jobban kiérdemli az „együttes" minősítést.

Csaknem két és fél órán át tartott a koncert, s Davis meglepően sokat fújt. Állandóan jelen volt a színpadon, tőle indult ki minden impulzus, s ellenszólamokkal, díszítésekkel, tematikus alájátszásokkal társai improvizációi alatt is aktívan közreműködött. Önálló, nagy szólóra kevéssé vállalkozott, játéka így nélkülözte az érzelmi dimenziókat, de ennek hiányát alighanem csak a szakmabeliek róják fel neki; aki először találkoztak vele a színpadon, az betelt a, látvánnyal, zeneirányító jelenlétével. (Több kritikusa a fehér kőzönséglebecsülésének tartja, hogy Davis sokszor a nézőtérnek háttal játszik. E laikus vélekedés éppen a lényeget nem veszi észre: a trombitás szoros kapcsolatot tart a ritmusszekcióval, rajtuk keresztül irányítja a zenekart.)

Látványban is a rockzenekarokéhoz hasonlót nyújtott a koncert. Középen, oltári szentségként, a dobogóra helyezett, reflektorfénybe burkolt dobkészlet – jelezve a ritmus, mégpedig a legtöbbször ostinato ritmusok primátusát. A dob és a basszusgitár dübörgő együttese adta a kőkemény – a bluesokban érzékenyen mozgó –alapot a szaggatott ismétlődő témákhoz. A „melódiát" ebben a zenében a ritmushordozók közvetítik. Szintetizátorok, elektromos konga, piccolo basszusgitár, altszaxofon, trombita: ez volt a hangszerpark. A legtöbb alkalmat a gitár és a szaxofon (a kitűnő Kenny Garrett) kapta az önálló megnyilatkozásokra, s akár mélyebb tartalmakat is tulajdoníthatunk annak, hogy ilyenkor oldalra vonulva, a hangfalak tövéből kiáltották világgá mondandójukat: az egyéniség kiemelkedik a közösség melegágyából, hogy aztán önmagát kifejezve újra visszatérjen megtermékenyítő közegébe.

Az est legsűrűbb pillanatai nem hagytak kétséget afelől, hogy Davis még mindig adekvátan beszél a kor zenei nyelvén. Lehet, hogy kilenc éve lényegében változatlan stílusa csalódást okozott azoknak, akik újabb nóvumot vártak a jazzt rendre megújító művésztől, de a vállalt irányon belül eljutott önmaga kiteljesítéséhez, amit kevesen képesek elérni.

Ez a végpont valószínűleg a pálya lezárultát is jelzi; éppen ezért volt megrendítő ez a találkozás korunk alighanem valóban legnagyobb jazzmuzsikusával.

(ÚTON, 1989)