Minta, értékkel (Kenny Wheeler)

Ez a tavaszi fesztivál sem múlt el jazz nélkül: a Budapest Sportcsarnokban adott koncertet az Angliában élő kanadai trombitás, Kenny Wheeler együttese. A mérsékelt érdeklődés azt jelezte, hogy a név nem elégítette ki a sztárok iránti igényt, Wheeler "csupán" komoly, kitűnő muzsikus, aki csöndes, visszahúzódó magatartásával nagyobb elismerést vívott ki magának muzsikustársai között, mint a jazzkedvelők körében. Nem véletlen, hogy az 1932-es születésű trombitás a versenyszellemű, üzleties Amerikával szemben a klasszikus örökségű Európában talált rá a működéséhez megfelelő közegre. Az öreg kontinens azt kínálta neki, amire vágyott: az elmélyült együttes munkát. Többek között John Dankworth, John Stevens, Tony Oxley zenekarában, az Azymuth trióban és a nemzetközi Globe Unity zenekarban kamatoztatta és fejlesztette képességeit, majd a hetvenes évek közepétől az ECM-kiadó sokat foglalkoztatott művészeként saját névjegyét is letette az asztalra.

Budapest fellépésére is ECM-muzsikusokkal érkezett. John Abercrombie (gitár), John Taylor (zongora), Palle Danielsson (bőgő), Peter Erskine (dob) hozzá hasonlóan nagyszerű muzsikusok, előadásukban kristálytisztán szólalt meg a jól ismert ECM-hangzás. Ezt a 20. századi zene alapos ismeretéről tanúskodó harmóniakezelés, lassú, de állhatatos építkezés, bonyolult szerkezet és szinte ünnepi emelkedettség teszi felismerhetővé. A megkomponáltság és a tudatosság a játék minden pillanatában jelen volt, az ösztönök elszabadulásának a muzsikusok önkontrollja szabott határt. Ez a zene mégsem vált kimódolttá, mert a kötött részeket képlékeny habarcsként tartották össze az erőteljes improvizációk, amelyekből mindenkinek elegendő adag jutott, mentesen a magamutogatástól. Kenny Wheeler együttesének bemutatkozásával valójában a 70-es, 80-as évek meghatározó európai trendje került 1992 mérlegére. Ez az irányzat és hangzáseszmény mára elvesztette újdonságvarázsát, sajátosságai beépültek a jazz-zenei gondolkodásba. Másként hat a mai hallgatóra, az átgondoltság, a letisztultság és az előadói kvalitások dicsőségét hirdeti a maga méltóságteljességével.

A Wheeler-csapat összeszokott, izgalommentesen magas szintű produkciójával szemben ezen az estén Binder Károly alkalmi együttese képviselte a jazz másik vonását, a kísér­letező kedvet. A zongorista elvontan eklektikus zenei világa mára körvonalazottabbá, közérthetőbbé vált, témái olykor megtévesztően idézték az ECM dallamvilágát, hogy aztán váratlan harmóniai és ritmikai fordulatokkal mintegy idézőjelbe tegyék azt. Nem kell jósnak lenni: ha Wheelerék a múlt és a jelen, Binderéké lehet a jövő.

(Új Magyarország, 1992)