Modern retró, sodró hangorkánnal (Eric Truffaz)

Jazzfúzió, hip-hop, drum’n’bass, nu jazz, tánczene – ilyen címkékkel látta el az amerikai sajtó a svájci születésű francia trombitás lemezeit, némi tanácstalanságról árulkodva an­nak megítélésében. Nem csoda: az ottani jazzélet mindig kétkedve figyelte, önmagához mérte azt, ami jazz címén Európában történik.

Pedig Eric Truffazz lemezeit 2000 óta a le­gendás New York-i Blue Note cég adja ki, ami önmagában elég ahhoz, hogy a névvel és sze­mé­lyiséggel bíró előadók osztályában tartsák nyilván. Ismertsége, elfogadottsága mégis kon­tinensünkön számottevőbb, még ha „ortodox” jazzkörökben távolságtartással viszonyulnak is zenéjéhez.

Debreceni koncertjére nem telt meg a Kölcsey Központ nagyterme, de elég érdeklődő gyűlt össze ahhoz, hogy felforrósodjon a hangulat. Nem egyik pillanatról a másikra történt meg a kapcsolódás, időnek kellett eltelni, energiáknak kellett akkumulálódni ahhoz, hogy azonos hullámhosszra kerüljenek a felek. Hatalmas basszushangfalak gondoskodtak a rock-koncerteket idéző hangerőről, a basszusgitár lüktető menetei, a lábdob éles puffanásai valósággal székükbe préselték a jelen­lévőket.

Nem elfuserált hangkeverés következménye volt a szinte megsemmisítő attak: az ismétlődő, erőteljes ritmusképletekre (’groove’-okra) épülő zene velejárója a fiziológiai hatás. Truffaz játékát gyakran hasonlítják Miles Davis utolsó, elektromos korszakához; levegős, nyitott hangszerkezelése azonban inkább a korábbi stílusok felfogását idézte. Kevés harmóniával élő, alapvetően melodikus zenéjéből hiányzik a Davis zenéjére még legpopulárisabb időszakában is jellemző érdesség és disszonancia. Az apró motí­vu­mokból építkező témákat többnyire a trombita vezette elő, amelyek alá, de inkább mögé a kitűnő partner, Benoit Corboz modulátorokkal elváltoztatott hangú Fender Rhodes zongorája merész akkordbontásokból szőtt hangfüggönyöket.

A hangerő és a dinamika fokozását hatásos dramaturgiai eszközként használó elektromos hangzuhatagot és a neki-nekilendülő, olykor mechanikussá váló ritmusfolyamot szólista ki­állások, akusztikus zongora-trombita kettősök, melankolikus balladák szakították meg. A ráadásként felhangzó ’60-as évekbeli erotikus francia sláger, a Je’taime funkys, extatikus vál­tozata múlt és jelen ambivalens viszonyát görbe tükörben mutatta. A közönség elragadtatott része állva adott hangot tetszésének, csak arra nehéz természetelvű magyarázatot találni, mi­ként lehetséges ilyen falrengető dübörgés mellett jámboran szunyókálni.

(Magyar Nemzet, 2011)