Nem világzene - jazz (Charles Lloyd)
Úgy robbant be Charles Lloyd az amerikai jazzéletbe, mint előtte senki. Fellépése az 1966-os Monterey popfesztivál revelációja lett, a koncertről készült Forest Flower című lemeze pedig elsőként érte el az egymilliós példányszámot. Zene és közönség találkozásának kivételes pillanata volt ez: a rock és a nem nyugati zenekultúrák elemeit felhasználó impulzív játéka a fiatal, alternatív értelmiségi közönség kultikus figurájává avatta a szaxofonost.
A folytatás azonban másképp alakult. Lloyd a jelenlét helyett a visszavonulást választotta, gondolatvilágát a spiritualizmus és a transzcendentális meditáció töltötte ki. A momentum tovatűnt: hiába tért vissza egy évtized után lelkiekben gazdagodva az aktív muzsikusi létformához, hiába jelentette meg a német ECM kiadónál minőségi lemezek sorát, soha nem szerezte vissza azt a státuszt, amit indulásakor kivívott magának.
Budapesti fellépésének híre is ezt a bizonytalan megítélést tükrözte: hézagosak maradtak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem széksorai. Ebben persze az is szerepet játszhatott, hogy reguláris kvartettje helyett alkalminak tűnő trióval érkezett Magyarországra. A kezdet alátámasztotta a távolmaradók megérzéseit: a bevezetésképp megszólaló két szerzeménye nem váltott ki különösebb hatást. Pedig már ebben megmutatkoztak játékának jellemzői: a fátyolos tónus, a lefojtott feszültségtől vibráló egyéni hangzás, a kivételes improvizációs képesség, a hangrendszereken belüli variációs lehetőségeket kihasználó előadásmód, amelyben egyenrangú, kreatív partnerként vett részt a kiváló Larry Grenadier bőgős és Gregory Hutchinson dobos.
A koncert hangulata akkor változott meg, amikor Lloyd vallomásos, meleg szavakkal idézte fel egykori zenésztársa, jó barátja, a hazáját 1956-ban elhagyni kényszerült Szabó Gábor gitáros emlékét, és utalt Bartók és Kodály – akinek az első számot ajánlotta – hatására. A műsorválasztást a nosztalgia határozta meg. Elhangzott egy jazz örökzöld, megszólalt Chico Hamiltonnal és Szabó Gáborral a 60-as években játszott téma, nem maradt el a Forest Flower sem, de innen kezdve a fő szellemi és érzelmi keret Lloydnak Magyarországhoz, a magyarokhoz fűződő viszonya lett. Különösen azt követően, hogy a koncert második felében három magyar hangszeres lépett a trió mellé a színpadra.
Olyat még sokat tapasztalt koncertlátogatók sem élhettek meg, hogy egy élvonalbeli amerikai nem vendégszólistaként, hanem saját zenéjének előadójaként von be helyi muzsikusokat a programjába. Előzménye persze ennek is volt: Lloyd az őt tisztelő, itt furulyán közreműködő Dresch Mihály közvetítésével vásárolt magának tárogatót Budapesten. Borbély Mihály csatlakozásával így szólt egyszerre két tárogató jazzkoncerten; a két másik népi hangszer, a furulya és a cimbalom (Lukács Miklós) pedig tovább erősített a zene magyar kultúrához kötődő, folklorisztikus hangzását.
A gyönyörű balladával indító szextett játéka a hangszerek, a magyar és balkáni népzenei motívumok ellenére nem világzene, hanem a jazzben gyökerező, egyszeri és egyedi történés volt, amit Charles Lloyd – a Mester, ahogy szólították – szellemisége fogott egységbe.
(Charles Lloyd koncertje, MŰPA, február 25.)
(Magyar Nemzet, 2012)