Nemzetközi dzsesszest a Körcsarnokban (Paul Motian)

 

ÖRVENDETES TÉNY, hogy a budapesti tavaszi fesztivál szervezői tágabban értelmezik a zene fogalmá,t és a dzsessz műfajának is helyet biztosíta­nak a rendezvények sorában. Mégpedig reprezentatív igénnyel, hiszen a Benkó Dixieland Band, Szabados György és Deseő Csaba neve a kortárs magyar dzsessz különböző, de meghatározó törekvéseivel kapcsolódott össze; egy-egy neves külföldi előadó vagy együttes meghívása pedig a műfaj nemzetköziségét hiva­tott példázni.

A Körcsarnokba március 23-ra hirdetett hangverseny a Magyar Rádió közvetítésével lét­rejött finn-magyar alkotó­műhely bemutatkozására, il­letve az amerikai Paul Motian együtte­sének fellépésére szólí­totta az érdeklődőket. Évekre visszanyúló előzmények után immár ha­gyománya van a finn és magyar dzsesszmuzsikusok kapcsolatának, kölcsönös cse­réjének. A két ország közötti gyümölcsöző kulturális együtt­működés keretében született találkozások jó lehetőséget ad­nak a muzsikusok számára egymás nézeteinek, felkészült­ségének és stiláris sajátossá­gainak a megismerésére, a kö­zös műhelymunkára. Magyar részről ezúttal Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bő­gő), Fekete István (szárny­kürt), Zsoldos Béla (vibrafon), finn részről pedig Jarno Kukkonen (gitár), Tomi Parkkonen (dob) és Eero Koivistoinen (szaxofon) alkotta a nemzet­közi együttest, amely a műsor első felében hét kompozíciót szólal­tatott meg.

Az ilyen alkalomszerű tár­sulások hangversenyszerű be­mutatkozása természetesen mindig kockázattal jár, hiszen előfordulhat, hogy a partnerek képzettségüktől függetlenül nem tudnak igazi inspirá­ciót nyújtani egymásnak, s közös játékuk nélkülözi a mű­vészi átlényegítéshez szükséges ihletettségét. Alighanem ez történt most is: tisztesen meg­komponált, hangszerelt és elő­adott szerzemények hangzot­tak el a koncerten, többnyire a main stream irány jegyében, de hiányzott belőlük az a bel­ső azonosulás, átéltség és kom­munikáció-igény, ami lélekkel telítheti a zenét, és megérint­heti a közönséget. Ezt különö­sen azért sajnáljuk, mert tud­juk, hogy az ilyen célokra gyakran mozgósított Vukán-Berkes duó már sok remek eredményt hozó összeállítás­ban bizonyította beleérző ké­pességét, zenei intelligenciáját.

IGAZI MEGLEPETÉST szerzett viszont az este másik együttese, a Paul Motian Band. A zenekarvezető dobos ötve­nes években kezdődött pálya­futásának állomásait dzsessztörténeti áttekintések tartják számon: a dzsessz olyan egyé­niségeivel játszott együtt, mint Thelonious Monk, Lennie Tristano, Bill Evans, Keith Jarrett. Paul Motian a hetvenes évek közepén az ECM lemeztársa­ság biztatására kezdett önál­lóan is zeneszerzéssel foglal­kozni, s azóta sorban jelen­nek meg lemezei a saját neve alatt. Szinkronban a kortárs dzsessz irányadó törekvéseivel, elvon­tabb, egyéni hangzásvilág megteremtésen fáradozik, s ehhez különös módon az euró­pai kon­tinens kínál számára kedvezőbb lehetőségeket. Bu­dapesti fellépése is igazolta, hogy Motian a kísérő dobos szerepköréből figyelemre mél­tó szerzővé és zenekarvezetővé lépett elő az évek során.

Az együttes rendkívül vál­tozatosan építette fel minden percében érdekes műsorát. A hat­vanas évek kemény avant­gárd hangzását idéző szám­tól a modern main streamen és lassú bal­ladákon át táncze­nei paródiáig ívelt a bejárt ze­nei tartomány, s a látszólagos eklektikusságot az egységes koncepció és a határozott elő­adásmód szervezte egyneművé. Minden hang, minden technikai és hangszerelési megoldás értelmet kapott ze­neileg, s noha az alapvetően tonális kompozíciók gyakran éltek atonális vagy free ele­mekkel, mindig tudatosan őrizték a mértéket, az arányok egyensúlyát. A polifonikus ze­nei szövet egyik legfontosabb hatáseleme a kon­t­rasztos el­lenpontozás volt, ami a várat­lan hangnemi kitérésekben, ritmusváltásokban, hangszer­használatban egyaránt meg­mutatkozott. Joe Lovano si­mább szaxofonhangját izgal­masan egé­szítette ki Jim Pep­per érdes tónusa, s mindeh­hez különös hátteret teremtett Bill Frisell akkord­bontásos, tremolós, hol a hegedű, hol a fúvósok hangzását imitáló gitárjátéka. A bőgős Ed Schuller muzikalitásával és melodikus szólóival tűnt ki. A zenekarve­zető Paul Motian pedig vissza­fogottan, gazdaságosan érvé­nyesülő jelenléttel irányította a zenei folyamatokat.

HA MINDENÁRON hasonlítani akarnánk valamihez, akkor talán leginkább Jack DeJoh­nette Special Edition nevű együttesének felfogására emlé­keztet Paul Motian új zeneka­rának játéka. E felfogás alap­vetően intellektuális szemszög­ből értelmezi a zenei hagyomá­nyokat: önálló diszciplinájá­nak kialakításában tudatosan vállalja a viszonylagosságot, s egyfajta távol­ságtartással a gondolkodás, az értelem pri­mátusát választja szervező el­véül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy lemond az érzelmi hatás lehetőségéről: inkább kompozíciós technikaként, a folyamatos belső kontrolt sze­lekciós képességét érvényesít­ve járul hozzá a zenei anyag el­rendezéséhez, s végső és ér­vényes formáját az előadás ob­jektív és szubjektív mozzana­tainak összhangjában nyeri el. Intenzitásával, átgondolt szer­kezetével, korszerű hangzásá­val a Paul Motian Band zené­je ennek az iránynak mágus színvonalú példáját mutatta.

(Magyar Nemzet, 1984)