New Orleanstól New Orleansig (Jazz at Lincoln Center Orchestra)
Az év dzsesszkoncertjeként hirdették a szervezők a Jazz at Lincoln Center Orchestra és Wynton Marsalis trombitás fellépését, és ami a nevek csengését illeti, aligha valószínű, hogy valami is felülmúlná az amerikai big band magyarországi bemutatkozását.
A New Orleans-i muzsikuscsaládban született Marsalis nemcsak briliáns technikájú trombitás, hanem az dzsessz első számú szószólója az utóbbi évtizedekben. Színre lépése a 80-as évek elején irányt és méltóságot adott a műfaj gyökereihez visszatérő fiatal nemzedéknek Az „újkonzervatív”-nak nevezett mozgalom beemelte zenéjébe mindazt, ami a free és a rock térhódítása előtt a dzsessz alapértékeinek számított: a blues-t, a gospelt, a kollektív improvizációt, a swinges lüktetést, a dallamot, a szabályos formaképzést. A hagyományőrzés igénye tiszteletet parancsoló megjelenéssel párosult: az „ifjú oroszlánok” sötét öltönyben, nyakkendőben léptek a színpadra, így is kifejezésre juttatva a felvállalt zenei örökség iránti nagyra becsülésüket.
A Jazz at Lincoln Center, az afro-amerikai dzsesszhagyományok őrzésére és bemutatására New Yorkban alakult intézmény a Lincoln Center kulturális központban működő, de attól független vállalkozás, amely koncertek, előadások, kiadványok és oktatói programok révén teljesíti küldetését. Az intézmény részeként Wynton Marsalis művészeti irányításával működő 15 tagú Jazz at Lincoln Center Orchestra (JLCO) tematikus estjein emléket állít a dzsessz úttörő komponistáinak, hangszerelőinek, nagy egyéniségeinek, mint Louis Armstrong, Count Basie, Duke Ellington vagy a mondern dzsesszben Charles Mingus és John Coltrane, de kreatív zenei műhelyként új kompozíciók, hangszerelések és előadóművészek bemutatására is vállalkozik. A zenekar az amerikai dzsessz követeként évente egyszer külföldi útra indul: idei, egyhónapos európai turnéjuk során a közép-kelet-európai térségben egyedül Budapesten lépett fel.
Az este a várakozással ellentétben nem Marsalisról szólt. A trombitás beült a trombita szekcióba, onnan vezette fel a műsorszámokat. A szólókban sem sajátított ki másoknál több helyet magának, jelezve, hogy a formáció egyenrangú individuumok szövetsége, a hangsúly az egyéni teljesítményekre épülő közös játékon van. És valóban: az JLCO különböző műsoraiból összeválogatott anyag a kiváló fekete, fehér és latino muzsikusokból álló együttest állította a középpontba, miközben tág teret biztosított az egyéni, sőt a csoportos teljesítményeknek is.
A koncert első felében a dzsessz-örökség bemutatásának jegyében Thelonious Monk, Duke Ellington, Fletcher Henderson szerzeményei hangzottak el a tagok hangszerelésében. A zenekar kivételes képességei már az első pillanatokban megmutatkoztak: az olykor lélegzetállító hangszereléseket virtuóz módon, példás fegyelmezettséggel, rendkívül magas szinten szólaltatta meg. Az Ugly Beauty című számban lehetőség nyílott a szaxofonkórus, míg Ellington Braggin’ in Brass című szerzeményében a rézfúvós szekció bravúros szerepeltetésére is. A tolmácsolás és az újraértelmezés aránya eltérő mértékben jellemezte ezt a műsorblokkot: míg Monk szögletes dallamvezetésű és harmonizálású darabjai a nagyzenekari felvezetésekben kellő disszonanciával szólaltak meg, a szólókban olykor középutas interpretálássá szelidültek. A Bolero Henderson-féle változata pedig inkább zenetörténeti érdekességként hatott.
A műsor második részében a belső alkotómunka és a szólisztikus képességek bemutatása került előtérbe. Vincent Gardner és Marsalis nagyívű, sokszínű hangszerelési és ritmikai megoldásokkal élő kompozíciói akár programzeneként is felfoghatók, hiszen egy vers, egy hely, vagy éppen egy évforduló ihletésére születtek. Az est talán legelőremutatóbb szerzeménye Ted Nash szaxofonos nevéhez fűződik, aki Portrait in Seven Shades címmel hét huszadik századi modern festő művészetét idézte meg a zene eszközeivel. Ebből a Salvador Dalinak emléket állító, izgalmasan modern hangzású tétel csendült fel egymásba ölelkező, égbe törő trombita- és szaxofonszólóban kicsúcsosodva.
A kétórás koncert Joe Temperly romantikus hangvételű, megejtően szép basszusklarinét-szólójával ért volna véget, ha a lelkes közönség nem követel két ráadást is. A színpadról a nézők közé lépő Marsalis maga mellé szólított három fúvóst, és a ritmusszekció kíséretével olyan blues-zal köszönt el, amely természetességével, spontaneitásával, sodró ritmusával, stílusos szólóival az otthonosság meleg érzését varázsolta a terem falai közé.
Így jutottunk el New Orleanstól New Orleansig Wynton Marsalis és muzsikustársai kalauzolásában.
(Jazz at Lincoln Center Orchestra és Wynton Marsalis. Budapest Kongresszusi Központ, július 26.)
(Magyar Nemzet, 2009)