New York, New York

Lehet egy nagyobb ajándék a dzsesszkedvelőnek, mint egy hétvégét a fővárosban tölteni? Mármint a dzsessz fővárosában. New York az igéret földje, televény és humusz, bölcső és koporsó. Mindig vannak klubok, ahol világsztárok játszanak, és a nevenincs helyeken is olyan muzsikusokba bukkan a látogató, hogy képtelen ellenállni a pincér marasztaló szavának. New Yorkban a mítosz valóság, a dzsessz az elképesztően sokszínű kulturális paletta meghatározó alkotóeleme. Persze hol legyen az, ha nem éppen itt?

Szeptember eleje, hosszú hétvége, a hétfő is szünnap. A városlakók többsége már pénteken csendesebb tájak felé vette az útját, átadva helyüket a turisták hadának. Persze a klubokat amúgy is ők éltetik: japánok, európaiak, diákok, értelmiségiek, régi- és újgaz­dagok, zeneszeretők, kíváncsi sznobok. A piacot szigorú törvények uralják, aki fizet, mu­lat. A szemmelverés nem segít, a bejáratokat őrző cerberusok kemény dollárok ellenében osztogatják kegyeiket.

Szombat este a „négy nagy”, mint mindig, csalogató programot kínál. A Village Vanguard ezen a héten az utolsó autentikus bebop szaxofonosként hirdeti Charles McPhersont és együttesét. Az érvelés alighanem kevés volna, ha nem ülne be az együtteshez egy szupersztár, Wynton Marsalis trombitás. Erre meglódult a figyelem, az ajtó előtt hossszú sor vár bebocsátásra. A Blue Note-ban az 50 éves James Williams zon­gorista ünnepli pályafutásának negyedszázados évfordulóját. Venndégei mind lexikon­szócikkek: Bobby Watson (altszaxofon), Clark Terry (trombita), Christian McBride (bő­gő), Steve Nelson (vibrafon), Eric Alexander (szaxofon), Jeff „Tain” Watts (dob), Tom Harrell, Jon Faddis (trombita) és mások… A Birdlandben Buster Williams bőgős e­gyüttese lép fel, az Iridiumban T. S. Monk dobos együttese játszik. A műsort általában mindenütt kétszer adják elő, a zenekarok egy-másfél órát töltenek a színpadon. A néző nem csalódik: minőséget kap a pénzéért.

Vannak másféle, turisták által kevésbé jegyzett helyek is, ahol esetenként izgal­masabb, mert kiszámíthatatlanabb zene szól. Ilyen pl. a Kávéház, a Soho negyed nevéből következően magyar vonatkozású presszója, amely minden este más zenekart kínál. Szombaton a dzsessz legendás újítója, Charles Mingus egykori zenekarának tagja, Jack Walrath trombitás és kvartettje próbálta magára vonni a szemmel láthatólag nem ki­fejezetten a zene miatt itt tartózkodó vendégek figyelmét. A zenekar műsora a neo-boptól a funky/soul irányzatig sok mindent átölel, Walrath ma is kitűnően kezeli hangszerét, ám a pohárcsörömpölés közben nehezen tör magának utat a kísérletező szellemű muzsika.

A Knitting Factory, a híres alternatív zenei központ ezen a hétvégén négy egymást követő estén Henry Threadgill, az eredeti gondolkodású komponista-szaxofonos új programját állította reflektorfénybe.

Henry Threadgill autogramot ad a koncert után

A máskor zsúfolásig telt épületben vasárnap este már érződik a hétvége elszívó hatása: alig félszázan hallgatjuk a nem könnyen befogadható zenét játszó együttes meglepően rövid, lemezbemutatóra emlékeztető műsorát. Szaxofon-gitár-oud-cselló-dob: a hangszerösszetételben Threadgill messze távolodott a dzsessz törzsvonalától. Kompozíciós technikájában is: közel-keleti és európai hatásokat is magába építő, bonyolultan strukturált zenéjét nehéz volna kategóriákba sorolni. Kötődése a dzsesszhez elsősorban a hangsúlyos, többnyire aszimmetrikus ritmika és a szaxofon improvizációi révén válik nyilvánvalóvá. Atmoszférikus, drámai zene, amely a Knitting Factoryval együtt nem csak földrajzilag esik távol az idegenforgalmi kalauzokban ajánlott dzsesszklubok csillogó világától.

(Magyar Nemzet, 2001)