Rock, blues, jazz, Stern (Mike Stern)
Nem először és bizonyára nem utoljára járt Magyarországon Mike Stern amerikai gitáros, akinek debreceni koncertjén úgy érezte magát az ember, mintha a nyolcvanas évek köszöntek volna vissza. Akkortájt csak a jazznapokon lehetett hallani amerikai muzsikusokat; nem csoda, hogy a hiánygazdálkodásban kiéhezett közönség ovációval fogadott minden tengeren túli előadót, akiket meglepetésként ért a rendkívüli siker. Azok az idők persze elmúltak, az akkori helyén új Kölcsey Központ magasodik, amelynek jó akusztikájú hangversenytermében immár év közben is fellépnek nemzetközi sztárok.
A világ legjobbjai között jegyzett gitáros erős csapattal érkezett Debrecenbe: a trombitát Randy Brecker, az elektromos bőgőt/basszusgitárt Chris Minh Doky kezelte, a dobok mögött pedig a boszorkányos technikájú Dave Weckl ült. Sternt 1981-ben Miles Davis fúziós zenekarában kapta szárnyra a világhír; nem volt véletlen, hogy a koncertet ráadásként egykori kedvelt repertoárdarabjuk, a Jean-Pierre tempós változatával fejezte be. Utalás volt ez a gesztus a mesterre, egyben jelzése is annak, hogy jóllehet gyökerei odavezetnek, a tanítvány kissé más csapáson halad tovább. Míg Davis zenéjét populáris korszakaiban is a konszonancia és a disszonancia termékenyítő ellentéte határozta meg, a Stern személyiségéből sugárzó kiegyensúlyozottság és felszabadult öröm harmóniában oldja fel a feszültségeket.
Stern zenéje a rock, a blues és a jazz elemeit vegyíti különböző arányokban. Ezen estén jó pár kompozíció legutóbbi, 2006-os „Ki engedte ki a macskákat?” című lemezéről hangzott el, s mert talán megérezte, hogy a közönség arra fogékonyabb, a rock került túlsúlyba. Jazzharmóniák helyett többször hallottunk egyszerű hármashangzatokat, a szvinges lüktetés helyett 4/4-es vagy rafináltan tördelt ritmusokat. A gitáros gördülékeny improvizációit bármely rock-blues zenekar szólistája megirigyelhette volna; az sem véletlen, hogy utalásszerűen Jimmi Hendrix is feltűnt az égbolton.
A csapat tagjai ilyen-olyan változatban korábban is játszottak együtt, teljes volt az összhang közöttük. Weckl a világ egyik legjobb rock-jazz dobosa, aki a komplex figurákat rendkívüli könnyedséggel és dinamikával hozta. Az óramű pontosságú Doky a kis testű elektromos bőgőt és a basszusgitárt váltogatta a szerzemények jellegének megfelelően. A jazzt leginkább a visszafogott színpadi jelenlétű Brecker képviselte: holt nyíltan, hol szordínósan fújta hangszerét, hol pedig olyan hangokat csalt elő belőle, mintha nem is trombita, hanem szintetizátor volna. A produkció lelke és motorja természetesen a gitáros volt, aki hol elidegenítően fémes, hol behízelgően lágy hangszínen, kifogyhatatlan energiával és muzikalitással pengette Yamaha gitárját.
A termet megtöltő közönséget magával ragadta a színpadról áradó lendület és professzionalizmus. Egyetlen magyarországi fellépésén Mike Stern együttese bizonyságát adta annak: lehet kiemelkedő produkciót nyújtani anélkül is, hogy megváltanák vele a világot.
(Magyar Nemzet, 2008)