Spirituálék a Missouritól

A Missouri név ezúttal nem az amerikai folyót jelöli: egy kilencta­gú, énektanárokból ala­kult debrece­ni együttes mutatkozott be ezzel az elnevezéssel augusztus 25-én este a városi ta­nács hangulatos falai kö­zött, a „Zenélő udvar" sorozat zárá­saként.

Spirituálék – hirdette a plakát, s úgy látszik, ez a fogalom vonzza a közönséget, mert a hűvös idő ellené­re is megteltek a széksorok. Aligha hihető, hogy az együttes neve és múltja lenne ekkora varázserő, hi­szen fiatal, műkedvelő társulásról van szó, amelynek ez volt az első nagy, nyilvános bemutatkozása.

Érdekes, rokonszenves kísérlet­nek tűnik, hogy előadók itt, Debre­cenben próbálkoznak spirituálé-­énekléssel. Ez legalább akkora me­részség, mintha valaki történetesen indiai nép­ze­nét akarna játszani. Hiszen mindkettő sajátságos, a ma­gyartól, s általában az európaitól alap­vetően elütő kulturális és zenei talajról fakadó előadási gyakorlat. S mint ahogy nehezen el­képzelhető, hogy egy amerikai néger díszítései­vel együtt hitelesen skandáljon egy pentaton csángó dallamot, úgy ne­künk is hasonló nehézséget okoz a spirituálék – jóllehet szintén pen­taton – heterofonikus, lüktetőén rit­musos előadási módjának pontos elsajátítása. Vagy ha igen, rend­kívül fáradságos gyakorlások által.

Nos, a Missouri együttes ennek a vállalkozásnak még csak az elején tart. Műsorukon nem­csak spirituá­lék szerepeltek, hanem skót nép­dalok, indián énekek, amerikai folkszámok, sőt popszerzemények is. Ez a sokféleség lehetne erény is, de a megvalósulás arra enged követ­kez­tetni, hogy az együttes nincs pontosan tisztában ezeknek az – ugyan egyként az angolszász kul­túrkörébe tartozó, egymástól mégis eltérő – énekeknek a stílusbeli kü­lönbözősé­gei­vel. Ta­lán ennek tulaj­donítható, hogy estjük furcsa keve­réket eredményezett: a spirituálé népdalo­so­dott, a népdal spirituálésodott, ami arra mutat, hogy felkészü­lésüket nem előzte meg a válasz­tott anyag intonációjának kellő mélységű elemzése, elkülönítése.

Kérdés persze, hogy mi a törek­vésük. Ha az autentikusság elérése, akkor ez a műsoruk igen hosszadal­mas csiszolásra szorul. Ha ezeket a dallamokat a spirituálé-éneklés tech­nikáját érvényesítve akarják szín­padi produkcióvá formálni, akkor nem sok közük lesz az eredeti anyag­hoz: „quasi" műsor kerekedik be­lőle. Ezek persze mindeddig csak technikai kérdések, hiszen még nem beszéltünk arról az érzületről, érzel­mi kötődésről, ami a spirituálé-éne­keseket zenéjükhöz kapcsolja. Pe­dig ez vízválasztó, mert spirituálét hatásosan – mondhatni művészi fo­kon – csak az énekelhet, aki átéli, belső hitével és meggyőződésével tolmácsolja tartal­mu­kat. Miként a zsoltárokat.

Lehet, hogy ezek túlzott követel­mények egy debreceni amatőr ének­együttessel szemben, de nem mi tá­masztottuk őket. A Missouri csak di­csérhető bátorságáért, s noha a mű­soruknak ez idő tájt körülbelül ne­gyedét érezzük színpadképesnek, ez is sejtetni engedi, hogy az együt­tes tagjainak van érzékük a műfajhoz, s további gyakorlással eredményesen tökéletesít­hetik stílusukat.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)