Sztárparádé, sok zenével (Billy Taylor)
Billy Taylornak és nyolcvanévesnek kell lenni ahhoz, hogy egyetlen este annyi sztár vonuljon fel a színpadon, mint az Egyesült Államokban a jazz rendkívüli és meghatalmazott nagyköveteként tisztelt zongorista, zeneszerző, szervező, műsorvezető tiszteletére történt.
A washingtoni Kennedy-központban rendezett gálaműsor ünnepélyes szónoklatokkal és méltató beszédekkel kezdődött, de aztán a zene vette át a színpadot. A fellépő muzsikusokból a világ számos országában többnapos fesztiválra futotta volna. A névsor: Frank Wess Big Band, Dee Dee Bridgewater, Cleo Laine, Nancy Wilson, Kevin Mahogany énekesek, Marian McPartland, Cyrus Chestnut zongoristák, Phil Woods, John Dankworth szaxofonosok, Regina Carter hegedűs, Arturo Sandoval trombitás, Steve Turre harsonás, Jimmy Owens szárnykürtös, Stefon Harris vibrafonos, a Washington Performing Arts Society gospelkórusa, no és az ünnepelt állandó kísérői, Chip Jackson bőgős és Winand Harper dobos.
A műsor Billy Taylor zenei világának és egyéniségének sokoldalúságát volt hivatva bemutatni, hiszen a szólóprodukciótól a kis formációkon át a nagyzenekarokig sokféle összeállítás, még több hangszer kapott teret. A vezető szerepet az énekesek vitték. A jazz nagyasszonyaként színre lépő, Angliából érkezett Celo Laine sokszínű és magabiztos jelenlétéhez képest kissé visszafogottnak tűnt Kevin Mahogany produkciója. De jött Dee Dee Bridgewater, aki dinamizmusával egy csapásra élettel töltötte meg a színpadot, mégha előadásmódjában az érzelmi töltést olykor a technika pótolta is. A nagy meglepetést az egykor jazzénekesként indult, majd a populárisabb zenék előadójaként népszerűvé vált Nancy Wilson szerezte, aki az All of Me és az All My Tomorrows mélyen átélt előadásával a jazzéneklés Billie Holiday által kijelölt magaslataira jutott.
A hangszeres szólisták sorában egymást váltották a virtuózok. Elképzelhető, micsoda tűzijáték folyik ott, ahol a világ legjobb altszaxofonosai között számon tartott Phil Woodsnak mellékszerep jut. Az, hogy Arturo Sandoval úgy játszik a magas hangokkal, mint más a gumilabdával, természetesnek fogható fel. Regina Carter hegedűs Gershwin Lady Be Good-jának fergeteges előadásával nemcsak bámulatos hangszeres képességeiről, hanem ritmusérzékéről is bizonyságot adott. És a látottak alapján nagy jövő jósolható a Milt Jackson nyomdokaiban járó, még mindig csak huszonéves, ördöngös kezű Stefon Harris vibrafonosnak.
A tisztelgő koncertet ezek a remek egyéni teljesítmények avatták kivételes eseménnyé, méltó köszöntéssé. Az estről sajnálatos módon egy valaki hiányzott: maga az ünnepelt, aki orvosi kezelés miatt nem tudott jelen lenni a köszöntésen. Amerika azonban nem volna az, ami, ha erre a problémára nem talált volna megoldást. Billy Taylor New York-i kórházi ágyán élő, személyre szóló rádióközvetítés révén részese lehetett az eseménynek. Alighanem gyógyító hatással volt rá az, amit hallott.
(Magyar Nemzet, 2002)