Tizennyolc húron pendülve (McLaughlin - DiMeola - De Lucia)
Két koncert, húszezer hallgató: ez a világ körüli úton járó, Al DiMeola, Paco De Lucia és John McLaughlin alkotta gitártrió és a két rendező cég, a Multimedia és a Private Music Productions Budapest sportcsarnokbeli koncertjének mérlege. Az október 11-i esti fellépést követő éjféli ráadást az elképesztő méretű érdeklődés váltotta ki, s szerencse, hogy a muzsikusok engedtek a nyomásnak. A várakozásban benne volt a másfél évtizeddel ezelőtti, hallatlan sikerű Friday Night in San Francisco album hírneve, no meg a trió tagjainak (külön-külön) befutott pályája: siker minden szinten.
A mérce kétségtelenül az 1980-ban rögzített első lemez. Három gitáros, a világ első vonalából: flamenco, ifjonti tűz, izgalom, szenvedély, fölényes technikai tudás, könnyed, bámulatos virtuozitás. A fölfedezés, az egymásra találás eufóriája. Egyetemes delikátesz ibériai melódiákkal, latinos ritmikával, amerikai fűszerekkel és hosszú lejáratú szavatossági idővel.
Nos, kiderült, az attrakció megismételhető. Felmelegítve is fogyasztható, mint a töltött káposzta, ami új ízekkel, aromákkal dúsul. Az egykor fiatal, szárnyaló muzsikusok érett férfikorba léptek, lendületük megfontoltsággá szelídült, a technikai tökéletesség élményénél fontosabb lett számukra a hangok belső értéke. Szenvedélyük nem kopott meg, de szemlélődő, már-már romantikus világításba oldódott. Az amúgy individualista művészek már nemcsak magukra, hanem egymásra is figyelnek, mert felismerték: a válasz sokszor a másikban rejlik.
A két budapesti koncert programja és zenei anyaga teljesen megegyezett (három szóló, három duó, három trió, régebbi és új darabok), hangulatában azonban különbözött egymástól. Az elsőn a közönség várakozásteljesebb, fogékonyabb, a trió kötelességtudó, de kevésbé ihletett volt, míg a másodikra a zenészek már bejátszottak magukat, nagyobb kedvvel merültek alá a közös muzsikálásba, az érzékien bizsergető témákba, az egymásba fonódó, néha félelmetes tempójú rögtönzésekbe. Az idők során Paco játéka szikárabbá, feszesebbé vált, John megőrizte sokoldalúságát és lehengerlő virtuozitását, a legtöbbet azonban Al változott, aki technikai bravúrjából érzékeny, gondolkodó gitárossá érett.
A három muzsikust a latin zene és az akusztikus gitárjáték közös szeretete hozta össze tizenöt éve, és kapcsolja össze ma is. Ez a közös nevezőjük, jóllehet műsorukban mára megszűnt a flamenco egykori dominanciája. Saját, egymásra szabott szerzeményeiken kívül műsoruk jelképes új darabja a Fekete Orfeusz című film mindenki által ismert, romantikus betétdala. Bizony, múlik az idő, s ha az ember a gitár mögül felpillantva meglátja maga előtt az élet vizét, megesik, hogy beleborzong annak mélységeibe.
(Magyar Nemzet, 1996)