Új társulás (Budapest Big Band)
A hazai jazzélet szenzációjaként hirdették a plakátok a Budapest Big Band bemutatkozó hangversenyét a kongresszusi központba. Nem túlzás a minősítés: ha valami egyáltalán szenzáció lehet egy kis ország kisebbségi zenéjében, akkor az első professzionális nagyzenekar megalakulása annak tekinthető.
Nem igényel különösebb ismereteket annak belátása, hogy a zeneélet szervessége szempontjából mennyire fontos a legjobb muzsikusokat tömörítő, a rendszeres műhelymunka és a gyakori fellépések lehetőségét biztosító nagyzenekar léte. Mint ahogyan szimfóniát sem lehet kamaraegyüttessel megszólaltatni, a jazzben is vannak olyan hangzások, hangaszínbeli és dinamikai sajátosságok, amelyek csak meghatározott hangszer-összeállításban érhetők el. A big band játék a kisegyüttesekétől eltérő muzsikusi részvételt és attitűdöt igényel. A jó big band a jazzmuzsikus iskolája, amelyben a játéktechnika legbonyolultabb elemeit is alkalmas környezetben sajátíthatja el.
Ezt a funkciót a világ számos országában a rádióállomások együttesei töltik be. A magyar rádiózenekar egykori megszűnése, pontosabban 11 tagúra csökkentése a hazai jazzéletet jó ideje megfosztja ettől a lehetőségtől, s ha történtek is kezdeményezések (Vukán György, Deák Tamás zenekarai, vidéki big bandek), ezek nem pótolhatják a hivatásos nagyzenekar hiányát. Hogy létrehozására muzsikuskörökben mennyire igény volt már, azt az bizonyítja, hogy a BBB, amely a Soros alapítvány félmilliós támogatásával szerezte meg működésének feltételeit, már jóval az összeg elnyerése előtt megalakult, és próbálni kezdett. Anyagi háttér nélkül azonban ez is csak egyike maradt volna az elvetélt kísérleteknek. Így azonban a három kezdeményező – Dés László szaxofonos, Friedrich Károly harsonás és Sipos Endre trombitás, az egyes fúvósszólamok vezetői – szervező munkájának is köszönhetően szilárd alapokról indulhatott az új zenei társulás.
Nagyzenekarok általában valamely kiemelkedő komponista vagy hangszerelő műveinek megszólaltatására szerveződnek, s egyéni hangzásukat is eredeti anyag, vagy ismert dalok eredeti interpretálásával munkálhatják ki. A BBB színrelépésekor még nem tűzhette maga elé ezt a célt. Előbb – ismerték fel helyesen – el kell sajátítani a nagyzenekari játék technikáját ahhoz, hogy önálló darabok bemutatására vállalkozhassanak. Ehhez az iskolához a tananyagot a legjobb amerikai big band-vezetők (Duke Ellington, Count Basie, Thad Jones) hangszereléseiből választották.
Az együttes szerveződésének demokratikus módját jelképezte az, hogy a programot karmester nélkül játszották végig. Ez merész ötlet, nagyon pontos zenekari játékot feltételez. A befektetett munka eredményeként az egyes szólamok külön-külön és együttesen is tisztán, precíz összhangzásban, arányosan szóltak. A zenekari részek és a szólók harmonikusan illeszkedtek egymáshoz (a szólisták közül a három vezetőn kívül említésre kívánkozik Zakar Zoltán harsonás, Cvikovszky Gábor szárnykürtös, László Attila gitáros, Csepregi Gyula szaxofonos és Bontovics Kati énekes teljesítménye). A repertoár mentes volt a szélsőségektől, a big band-irodalom kísérletező hajtásaitól; az együttes swinges alapú, hagyományos hangszerelésű, modernebb harmóniákkal is élő szerzeményeket adott elő. A mérce nem mindenütt tétetett kellő magasságra, a műsor dramaturgiailag nagyobb változatosságot kívánt volna, de mindez azt jelzi, hogy a java csak ezután következik: a megfelelő játéktechnika birtokában kialakítani azt a repertoárt és stílust, amely a BBB sajátja lesz. Ez önálló zeneszerzői és hangszerelői műhelymunkát feltételez, de okunk van feltételezni, hogy a Budapest Big Bandnek ehhez megfelelő erőtartalékok állnak rendelkezésre.
(Magyar Nemzet, 1986)