Világzene és rokonai (Binder Károly, Gitártrió)

 

Lehetett volna a cím az is: négy dzsesszkoncertről, a múlt héten ugyanis ennyit rendeztek Debrecen­ben véletlenszerű egybe­eséssel. Van, amikor a vé­letlenek úgy esnek egybe, hogy félév alatt sem kerül sor ennyi dzsesszkoncertre – de hát a véletlennek az a jellegzetessége, hogy nem kiszámítható. Így hát egy telt házas hangverseny he­lyett a közönség megoszlott a négy rendezvény között, minden szervezőben meg­erősítve a vélekedést, hogy nincs igazán szükség a dzsesszmuzsikára.

Emlékeztetőül érdemes felidézni a hét műsorrend­jét: kedden Vukán György zongorázott a zeneművé­szeti főiskolán, szerdán a Makám együttes játszott a Kossuth-egyetemen (ugyan­ak­kor a klubházban dzsesszklubest, a Dixie-pincében dixieland buli), csü­törtökön Binder Károly zongoraprodukciója hang­zott el ugyancsak a zene­művészeti főiskolán, vasár­nap pedig a bu­dapesti Gitártrióval találkozhattak az érdeklődők az IPK-ban. Négy est, négy előadó, négy egymástól teljesen külön­böző program és zenei fel­fogás: utak a dzsesszben és a dzsessz körül. Kettőt állt módomban ezen a hé­ten követni; ezt regisztrál­ja ez a rövid beszámoló.

Binder Károly, a har­mincéves zongorista Kontinentspiel című darabjával nem először sze­repelt Deb­recenben : ugyanitt már előadta pár hete (más szer­vezésben), s a nyáron ezzel nyer­te meg a Magyar Rá­dió dzsesszversenyét. Nap­jaink dzsesszmuzsikájában többen vannak, akik ha­sonló törekvéseket követ­nek több-kevesebb sikerrel. Ez pedig nem más, mint egyfajta „vi­lágzenei" kon­cepció, amely különféle ze­nék elemeit igyekszik öt­vözni a dzsessz ritmikájá­val és improvizációs tech­nikájával. Binder esetében ez japán, gamelán, indiai és afrikai zenei je­gyeket foglal magába, amikhez a kötőanyagot az európai hétfokúság adja. Minden­fajta eklek­tikus iránynak nagy veszélye, hogy alkotó­elemei nem állnak össze szerves egésszé, hanem megmaradnak különálló egységek sorozatának. Bin­der muzikalitása, zongoris­ta kvalitásai képesek létre­hozni a szintézist; határo­zott, egységes szemlélet jegyében. Elsősorban a pre­pa­rált zongorán előadott rész tárt fel izgalmas hang­zásbeli és kompozíciós di­menziókat, jelen­tősen épít­ve a rögtönzésekre. A „rendes" zongorán megszó­laló darabjaiban erősebbek voltak a klasszikus-zenei hatások, ezért karakterük sem volt egyértelműen ki­tapintható. Két­ségtelen: megkérdőjelezhető, hogy ez a zenei program miképpen illeszkedik a dzsessz foga­lomkörébe; az viszont vi­tathatatlan, hogy Binder Károlyban szuverenitásra törekvő, kon­cepciózus szer­zőt és előadóművészt kell tisztelnünk.

Ha Binder felfedezetlen terrénumok felé indult el, a Gitártrió a zenei irá­nyultság el­len­kező végletét mutatva ismert, bejárt tar­tományok birtoklásában ta­lálta meg vezérfonalát. La­tinos ritmusú modern stan­dardokat játszottak remek technikai felkészültséggel és impro­vi­zációs ké­pesség­gel. Afféle klubba való, kellemes zenét, off-beates lüktetésű, „vérbeli" dzsesszt. Se­hol semmi disszonancia, váratlanság, kiszámíthatat­lanság: minden a helyén, a témák pusz­tán arra szol­gálnak, hogy az előadók megmutathassák szólista képességeiket. Né­mi­képp példát adva arra, hogy miért nem jutnak el a magyar dzsesszmuzsiku­sok a világ­színvonalig.

Kitűnő gitáros Snétberger Ferenc, Gadó Gábor, s nagy tehetség a László At­tila helyére be­ugrott dzsessztanszakos Gyárfás István – de ahhoz, hogy nagy zene jöjjön létre, nem elegendő a stílusérzék, a virtuozitás; ahhoz drama­turgiai képességek is szük­ségeltetnek. A trió műsorá­ból éppen a hangszerelés hiányzott: minden témát ugyanaz a gitáros indította, a szólók mecha­nikusan mindig ugyanolyan sor­rendben következtek, még csak véletlenül sem, vagy elvétve éltek a kiállások, az ellenpont, az unisono játék, a szóló- és a duópárosítás lehetősé­gével – amire egyébként a for­máció teret kínálna. Egy jó fülű, s a színpadi hatás­mechaniz­musok titkát is­merő menedzser vagy pro­ducer kellene a zenekar mellé, aki ráncba szedné és formába ön­tené a fésü­letlen tehetségeket. Ezek a fiatalemberek hangszeres játé­kosként olyas­mit tud­nak, amit kevesen az or­szágban; csak éppen a rá­látásuk, a dra­ma­turgiai arányérzékük hiányzik, ami kedves háttérzenélésből megszervezett koncertmu­zsikává tehetné együttesü­ket.

De vajon mitől változná­nak meg, ha így is ők a legjobbak a szakmában?

(Hajdú-bihari Napló, 1986)