Világzene és rokonai (Binder Károly, Gitártrió)
Lehetett volna a cím az is: négy dzsesszkoncertről, a múlt héten ugyanis ennyit rendeztek Debrecenben véletlenszerű egybeeséssel. Van, amikor a véletlenek úgy esnek egybe, hogy félév alatt sem kerül sor ennyi dzsesszkoncertre – de hát a véletlennek az a jellegzetessége, hogy nem kiszámítható. Így hát egy telt házas hangverseny helyett a közönség megoszlott a négy rendezvény között, minden szervezőben megerősítve a vélekedést, hogy nincs igazán szükség a dzsesszmuzsikára.
Emlékeztetőül érdemes felidézni a hét műsorrendjét: kedden Vukán György zongorázott a zeneművészeti főiskolán, szerdán a Makám együttes játszott a Kossuth-egyetemen (ugyanakkor a klubházban dzsesszklubest, a Dixie-pincében dixieland buli), csütörtökön Binder Károly zongoraprodukciója hangzott el ugyancsak a zeneművészeti főiskolán, vasárnap pedig a budapesti Gitártrióval találkozhattak az érdeklődők az IPK-ban. Négy est, négy előadó, négy egymástól teljesen különböző program és zenei felfogás: utak a dzsesszben és a dzsessz körül. Kettőt állt módomban ezen a héten követni; ezt regisztrálja ez a rövid beszámoló.
Binder Károly, a harmincéves zongorista Kontinentspiel című darabjával nem először szerepelt Debrecenben : ugyanitt már előadta pár hete (más szervezésben), s a nyáron ezzel nyerte meg a Magyar Rádió dzsesszversenyét. Napjaink dzsesszmuzsikájában többen vannak, akik hasonló törekvéseket követnek több-kevesebb sikerrel. Ez pedig nem más, mint egyfajta „világzenei" koncepció, amely különféle zenék elemeit igyekszik ötvözni a dzsessz ritmikájával és improvizációs technikájával. Binder esetében ez japán, gamelán, indiai és afrikai zenei jegyeket foglal magába, amikhez a kötőanyagot az európai hétfokúság adja. Mindenfajta eklektikus iránynak nagy veszélye, hogy alkotóelemei nem állnak össze szerves egésszé, hanem megmaradnak különálló egységek sorozatának. Binder muzikalitása, zongorista kvalitásai képesek létrehozni a szintézist; határozott, egységes szemlélet jegyében. Elsősorban a preparált zongorán előadott rész tárt fel izgalmas hangzásbeli és kompozíciós dimenziókat, jelentősen építve a rögtönzésekre. A „rendes" zongorán megszólaló darabjaiban erősebbek voltak a klasszikus-zenei hatások, ezért karakterük sem volt egyértelműen kitapintható. Kétségtelen: megkérdőjelezhető, hogy ez a zenei program miképpen illeszkedik a dzsessz fogalomkörébe; az viszont vitathatatlan, hogy Binder Károlyban szuverenitásra törekvő, koncepciózus szerzőt és előadóművészt kell tisztelnünk.
Ha Binder felfedezetlen terrénumok felé indult el, a Gitártrió a zenei irányultság ellenkező végletét mutatva ismert, bejárt tartományok birtoklásában találta meg vezérfonalát. Latinos ritmusú modern standardokat játszottak remek technikai felkészültséggel és improvizációs képességgel. Afféle klubba való, kellemes zenét, off-beates lüktetésű, „vérbeli" dzsesszt. Sehol semmi disszonancia, váratlanság, kiszámíthatatlanság: minden a helyén, a témák pusztán arra szolgálnak, hogy az előadók megmutathassák szólista képességeiket. Némiképp példát adva arra, hogy miért nem jutnak el a magyar dzsesszmuzsikusok a világszínvonalig.
Kitűnő gitáros Snétberger Ferenc, Gadó Gábor, s nagy tehetség a László Attila helyére beugrott dzsessztanszakos Gyárfás István – de ahhoz, hogy nagy zene jöjjön létre, nem elegendő a stílusérzék, a virtuozitás; ahhoz dramaturgiai képességek is szükségeltetnek. A trió műsorából éppen a hangszerelés hiányzott: minden témát ugyanaz a gitáros indította, a szólók mechanikusan mindig ugyanolyan sorrendben következtek, még csak véletlenül sem, vagy elvétve éltek a kiállások, az ellenpont, az unisono játék, a szóló- és a duópárosítás lehetőségével – amire egyébként a formáció teret kínálna. Egy jó fülű, s a színpadi hatásmechanizmusok titkát ismerő menedzser vagy producer kellene a zenekar mellé, aki ráncba szedné és formába öntené a fésületlen tehetségeket. Ezek a fiatalemberek hangszeres játékosként olyasmit tudnak, amit kevesen az országban; csak éppen a rálátásuk, a dramaturgiai arányérzékük hiányzik, ami kedves háttérzenélésből megszervezett koncertmuzsikává tehetné együttesüket.
De vajon mitől változnának meg, ha így is ők a legjobbak a szakmában?
(Hajdú-bihari Napló, 1986)