Zenék az új évezred hangjaival (Gerald Clayton, Vijay Iyer)
Jazzkínálatát tekintve Budapest a kontinens sok nagyvárosával felveszi a versenyt. A gyakori helyszínek, a Budapest Jazz Club, az Opus Jazz Club, a MŰPA, a Millenáris, az A38 hajó mellett a klasszikus zene szentélye, a Zeneakadémia is teret biztosít a műfajnak.
Gerald Clayton és Vijay Iyer. Kiemelkedő, esztétikai ideáljaikban és művészi ambícióikban különböző amerikai zongoristák egymást követő fellépései a magyar fővárosban. Két este, amelyek közönsége képet kaphatott a kreatív zene jelenére (és jövőjére) hatást gyakorló muzsikusok tájékozódásának, gondolkodásának irányáról.
A színesbűrű amerikai jazzbőgős apától és holland anyától 31 évvel ezelőtt született, Kaliforniában nevelkedett Gerald Clayton 2006-ban második helyen végzett a Thelonious Monk zongoraversenyen. Pályájának ívét azóta három önálló lemez, intenzív jelenlét és a listákon elért előkelő helyezések rajzolták ki. Pár hete a Bogányi-zongora bemutatóján a jazz képviseletében már járt Magyarországon; újabb, alanyi jogú fellépésén a Budapest Jazz Clubban triójával mutatkozott be.
A felállás is jelezte, hogy Clayton erősen kötődik a hagyományokhoz, a jazz main stream elnevezéssel illetett, swinges alapú főáramához. Persze, a kor gyermekeként, mai észlelettel és habitussal. És a kor zenéje nem a téma-rögtönzés-témalezárás ismert és kedvelt gyakorlatára építő előadásmód, hanem a képzelet kontrolláltan szabad áramlása, a választott – akár örökzöld, mint Billy Strayhorn- és Duke Ellington-, akár saját – dallamok, harmóniák, ritmikai képletek kötetlen variálása, továbbfejlesztése, ezzel új zenei anyag létrehozása.
Clayton zenéje belülről építkező, érzelemgazdag, személyes hangvételével és a kollektív játékkal váltotta ki a közönség elismerését. A mai jazz jellemzője a muzsikustársak aktív, önálló hozzájárulása a közös munkálkodáshoz, és ez a trió az ebben rejlő lehetőségek magas szintű példáját mutatta. Joe Sanders bőgős vokalizált, Slam Stewart 1945-ös, híres felvételét idéző szólói látványos elemekként emelkedtek ki a zenei folyamatból; Obed Calvaire örökmozgó, lendületes ütőhangszeres közreműködése pedig ritmikailag tette feszessé a zongora kalandozásainak körét.
Ha Gerald Clayton köszöntőjében a világ „legmenőbb” városai közé sorolta Budapestet, a Zeneakadémia nagytermében színpadra lépő Vijay Iyer sem maradt adós az elismeréssel, mondván: ilyen pompás helyen még nem játszott. A káprázatos épület inspiráló hatása végig érződött a koncerten, még ha az akusztikával akadtak is gondok (az erősített bőgő és a dob visszhangosan, elmosódottan szólt). Az indiai szülőktől Amerikában 1971-ben született, a német ECM kiadó gondozásában megjelent Break Stuff című új CD-jének anyagával turnézó zongorista ma a jazz meghatározó személyisége. Díjak, éllovas listahelyezések sokaságát tudhatja magáénak, ám az elismeréseknél fontosabb, hogy olyan, megannyi hatást magába olvasztó és sokfelé nyitó muzsikus, aki – miközben a moden jazz nagyjait, Thelonious Monkot és John Coltrane-t nevezi állócsillagainak, a detrioti Robert Hook diszkós különféle zenéket egymásra préselő technikáját is meghatározónak tartja –, a folyamatos megújulás, útkeresés jegyében építi világát.
Iyer alapvetően tonális fogantatású zenéje ritmikus beállítottságú, de nem a hagyományos, swinges lüktetés jegyében. A zongora hangjaival indító szerzeményei szaggatott, töredezett ostinato ritmusokban („groove”-okban) terelődnek mederbe, és motorikus dinamikai fokozások révén teljesednek ki. A bőgő és a dob gyakran önálló szólamokkal válik a folyamatok részévé, a tempóváltások és az időnként egymásra rétegeződő, összetett ritmusképletek energiával telítik a zenét. A klasszikus felállású trió rendhagyóan értelmezi a közös játék és az egyéni hozzájárulások viszonyát is: a szólók nem a muzsikusok önálló letéteként, hanem a zene szerves folyományaként kapnak funkciót.
Az interaktivitás ilyen koncentrált formája összeszokott, egymás minden rezdülését érző partnereket feltételez. A tizenkét éve működő trió tagjai önálló pályán, más környezetekben is tevékenykednek, az őket érő hatások ihlető módon épülnek be az együttes kollektív tudatába. Stephan Crump precíziós bőgőzése szilárd ritmusalapot szolgáltat, a könnyű kezű Marcus Gilmore lebilincselően sokszínű ütőhangszeres játéka az energiák áradásának letéteményese. Vijay Iyer nem technikai felvértezettségével, hanem a gondolatiságot előtérbe helyező vonalvezetésével áll a zene tengelyében. Olykor határokat feszegető, matematikai logikával formálódó, hol líraian érzékeny, hol lehengerlően erőteljes előadásmódja mögött nagy pillanataiban felsejlik valami hangzatokon és ritmusokon túli, ritkán megélt mélység, amely metafizikus dimenzióba emeli zenéjét.
(Gerald Clayton Trio, Budapest Jazz Club, március 18; Vijay Iyer Trio, Zeneakadémia, március 19.)
(Magyar Nemzet, 2015)